Törzs Nemzeti Hajszás lévén idén sem maradhatott ki ez az esemény. Már csak azért sem, mert a tavalyi merítésem közül ez a rendezés kapta a képzeletbeli év díja kitüntetést (#no.1). Ha még a Magazin nem reprezentatív felmérését is szemügyre vesszük láthatjuk, hogy a sorozat igen sok embert mozgatott már meg. Ez nem véletlen.
Már messziről látszott, hogy nehéz lesz leparkolni, a hivatalos helyekre esély sem volt beférni, így ki hol talált helyet oda állt le. Délre már a fákról is a látogatók járművei lógtak. A hűvösebb idő ellenére nemcsak versenyzőből, de nézelődőből is akadt szép számmal, a kirakott raklapbútorokat gyorsan belakták az emberek. A délelőtti szórakoztatásról a fél óránként induló közös bemelegítések és a konferanszié szövege gondoskodott. Többféle büfé, valamint megannyi szponzori sátor biztosította a hasznos időeltöltés a szeretteikre várakozóknak, avagy azoknak, akik már túlélték magát az etapot.

A rajtcsomag felvétele igen pörgősen ment, hála a sok segítőnek és az indulók rajtszám szerinti szétosztásának. Idén az időmérő chippen és rajtszámon kívül nem kaptunk egyebet. A szponzorokkal telerótt fecnit a pólóra kellett gombostűvel felerősíteni. Még most is kiráz a hideg ettől a megoldástól így én a nadrágom oldalára erősítettem fel a cuccost (#fucktheSystem). Dicséret viszont, hogy a rajtvonalon sem hagyták magukra az indulókat. Edzőnéni folyamatosan pattogtatta a delikvenseket, aki alá lovat a hangulatmester adott.

A pálya első részlete lejtőn vezetett lefelé. Ez jó hír a naivaknak, rossz a tapasztaltabbaknak, ugyanis ide vissza is kell majd jönni, fáradtan, dombon felfele. Tavaly rögtön egy rönkcsapdával indítottak, ilyen átmászós, átbújós sorozatokkal, ami jól őrölte a tömeget, ez most sajnos elmaradt. Ilyenkor még nem tudtam, de okkal történt mindez. Olyan akadályt építettek belőle, hogy még most is kicsurran pár milli nyál az ajkam szélén, hacsak rá gondolok. Természetesen nem most fogom ezt elírni, de lejjebb ott lesz, eskü, csak olvass tovább! (#devil)

Ezen a réten két szögesdrót alatti kúszás, zsákban ugrálós játékosság és a memória megjegyzős részét kellett élveznünk. Valahogy sikerült mindig úgy kialakítani a nyomvonalat, hogy dombnak kelljen dörzsölnünk a pázsitot, először normálisan, mint egy ember a második alkalommal viszont már rákjárásban. Megjegyezni szponzorokat kellett. Hát tavaly azért komolyabb volt ez a teszt. Amúgy, ha valaki kicsit logikázott nagyon nem kellett megerőltetnie magát. Mit csinálunk mi? Futunk, na ez angolul, a hosszabb fel volt nyomtatva az útvonal jelző szalagokra, a harmadik opcióra meg maradt 3 betű …

Kis erdős rész következett majd a kötélmászás. Magasságra csak azt mondanám, hogy konvergált a tavalyihoz, pedig a precíz képlet = tavalyi magasság + 30 cm, ha azt vesszük alapul, hogy a bükkfafélék 30 méteresre nőnek és 100 évig élnek, átlagban (#science).
Tériszonyosoknak érdemes volt az első Hajszára jönni, mert jövőre várhatóan harminc centivel magasabbra kell majd mászni. Kellemes kis sétánkat az íjászat, vagyis az, utána következő hegymenet tette tönkre. Én őszintén bevallom életemben inkább csak az indiános filmekben láttam íjászkodást, de az elmúlt két évben az ilyen jellegű rendezvények keretein belül, már annyit lődöztem, hogy megtanultam bánni ezzel a hangszerrel (#lie).
Sajnos csak egy vesszőt adtak, pedig ez igen jó móka. Hegymenet, még erdős részen. A cipelős feladatokból ide egy talicskatolás került. Nem volt külön férfi és női málházás, így inkább könnyűnek mondanám ezt a részt. Igaz, az erdőben felröppent egy női segélykérés, hátulról való meglökésre invitálva. Egyből beindult az élő Tinder. (#truelove)
Tegyük a szívünkre a kezünket, egy szükségszerűen cicanaciban esdeklő leány kérését ki tudná visszautasítani (#naughty).
Első frissítőponton vizet és izotóniás italt kaphattunk. Itt gondoltam először, hogy a hosszabb szakaszra kellett volna neveznem.

A következő tisztáson csatacsillag dobás és csúzlival való célbalövés várt. Abban biztos vagyok hogyha még azt is elárulom, hogy dárdahajítás is szerepelt az étlapon, bugyi nem marad szárazon. Csatacsillag dobás egy per egy. Ráfordulva a csúzlira gyermeki izgalommal húztam ki a megtöltött lövedéktartót. Kis suhanc koromban mindig vágytam rá, de sosem engedték. Hiába esküdöztem, hogy a szomszéd macskáján kívül más élőlényre rá nem fogom, szüleim nem akarták a török átkot. Amikor meg én csináltam magamnak, fater nem akarta elhinni, hogy a tejgumi kesztyűjéből az egerek rágták ki a csíkokat. Nekem közöm nincs hozzá amúgy sem tudtam, hogy van ilyen kelléke itthon. Az elnyomásnak meg is lett az eredménye. Két próbálkozásból szétlőttem a szponzori vizesdobozok mögötti természetet, sértetlenül hagyva a műanyagot (#looser)

Ezzel nyertem is a büntető feladatot. Jelen viadal esetén ez farönk vagy homokzsák cipelést jelentett egy kijelölt nyomtávon. Nem beszélhetünk sem nehéz sem hosszú szankcióról, olyannyira nem, hogy többen, sor kialakulása esetén egy-egy kihívás helyett inkább ezt a megoldást választották. (#sinner)
Turista úton le a hegyről, a libegőig. Nem hangzik rosszul, hogy egy kirándulók által használható útvonalon kell haladni, amíg ezt versenykörülmények között át nem éli az ember. Össze-vissza álló, különböző hosszúságú „lépcsőfokokat” hol kimosta a víz, hol már félig leomolva várták, hogy valaki végre jól megtapossa őket. Futás közben nehéz egy állandó ritmust felvenni, a folyamatos koncentráció az idegekre gyakorol rossz hatást a talaj egyenletlenségei pedig a térd ízületeket eszik meg. Rosszabb, mint a hegymenet, ami váltotta ezt a szakaszt.
Vidáman, mint a libegőn utazó kirándulók estünk neki a hegynek, hogy bevegyük a csúcsot. A felvonó nyomvonalát követve azonban kedvenc Jánosunk hamar kimutatta a foga fehérjét. Itt nemcsak az útvonalon szanaszét heverő, az előrejutást igencsak megnehezítő hófehér sziklatömböket értem, de a közel kilométer hosszú hegymenet átírta azon gondolataimat, hogy a 7+os verzió kevés lenne a Hajszából. Hálát rebegve az isteneknek ajkunkon örültünk meg egy-egy kisebb vízszintesnek, hogy végre levegőt tudunk erőltetni a tüdőnkbe (#overthetop)

Az Erzsébet-kilátó mellett lendületet véve nem sikerült felgyorsítani, mert azonnal a következő futás lassító megbízatás, egy cső kukorica nézett ránk, mondhatni árgus szemekkel, hogy értő kezeink szorgos munkájával szemtelenítsük. Eszement ötlet. Rutinosabbaknak ez egy szempillantásnyi időbe telt, igazi városi puhányok azonban elszemezgethettek egy darabig. Az biztos, hogy én itt nem öregszem meg, gondoltam, úgyhogy lendültem tovább szemrebbenés nélkül.
Innen jóformán csak lefelé vezetett már az út. A második frissítőpont a műút végére lett kihelyezve majd a rövidebb és a hosszabb táv is itt vált ketté. Ismét egy erdős szakasz, és a rendezvényközpontból szűrődő zajfoszlányok adtak újabb lendületet, amit hamarosan egy szerelmi hármas tört meg. Plank mászás. Két vízszintesen és egymástól jó másfél méterre jóval a talajszint felett elhelyezett rönkök között magadat nekik feszítve oldalazva lehetett túljutni rajtuk. Libikóka, elég vastag gerendákon kellett átegyensúlyozni, az extra itt az volt, hogy a rúd egy vasgyűrűvel kapcsolódott a keresztfához. Így a nem teljesen középen lévő súlypont oldalra is megbillenthette a cuccmókot, ami mindannyian tudjuk hova vezet. A büntető zónához. Aztán feltűnt a nagy Ő (#shift+ő).

Ez még nem a korábban ígért csudaakadály, az majd később. A papírzsepit még ne vegyétek elő. Vissza a versenyre! A tavalyi év kihívása az Oszloperdő magasodott fölénk. Aki nem ismerné, ez több, embermagasságot jóval meghaladó hengeres oszlopokból álló sorozat. Az elsőre még kapaszkodókkal fel lehet mászni, aztán oszlopról-oszlopra, de már segítség nélkül kell a végéig haladni. Sajnos sokan már ránézésre feladták, pedig kis fáramászási jártassággal abszolválható ez is. A segítők mindenesetre eléggé akarták a dolgot. Itt is nagyon lelkesek voltak, biztosan mosolyt csaltak még az elbukottak orcájára is.
A stresszt újabb adag futással lehetett levezetni és ha a versenyzők bugyingója nem is, az olvasóé most biztosan benedvesedik … gerelyhajítás! Azt is kijelenthetjük, hogy a vetélkedő végére annyira ki lettünk képezve a középkori harcászati eszközökből, hogy egy időutazás Mátyás korába nagyon meg sem tudna hatni. Fegyveres harcban űzném ki a janicsárt az országból.
Itt már eléggé a végén járhattunk. Mind gyakrabban tűntek fel túrázók és egy-egy tisztáson átfutva a bográcsozó barátok száma is egyre szaporodott. Lelkesen bíztattak mi több kisgyerekek libasorban állva, kezüket pacsira készítve várták a versenyzőket, nagyon élték a drukker szerepet (#sweet). Cukkerság.

És végre felbukkant az, amire már a kezdetektől vártunk. Mondjuk mi, versenyzők nem, mert nem is tudtunk róla, úgyhogy mint az egyszeri kislány a diszkó után, ha nem jön meg neki a havi … élvezet után a döbbenet.
Kellett kis idő mindenkinek mire megértette a feladat lényegét, megpróbálom átadni érthetően. Három részből állt ez a különlegesség. Az első részlet farönkök, vízszintesen, egymástól jó fél méter míg a talajtól másfél méter távolságban. Sok párhuzamos pálcika, húsz centis átmérővel. Ebből mondjuk hat darab. Ugyanez jellemezte a harmadik részletet is. A középső tartomány a rönkökre merőlegesen felszerelt láncokból állt. A feladat leírása: párhuzamosról párhuzamosra haladni úgy, hogy az első tönköt mondjuk felűről mászod át, akkor a másodikat alulról, aztán megint felűről majd alulról. Ezt addig játszod míg el nem érsz a kifeszített kötélhez, azon lajhárban áthúzod magad, majd a túloldalon lévő gerendákat alulról, felűről megkerülve haladsz előre. Természetesen sem láb, sem egyéb testrész nem érhetett a földre, mert jött a kárhozat és mehettél cipekedni. Imádtam! Az egész testedet meggyötörte, hogy kapaszkodsz, hogy tovább vergődsz egyik fáról a másikra vagy a lajhármászás végén felkapaszkodsz újból a rönkre …

A jó fej önkéntes engedélyezte a helyszínre történő behatolást, így a megfelelő pillanatban a megfelelő helyen megérintett gyengébbik nem pár jeles képviselőjét támogatni tudtam a könnyebb továbbjutásban. Hiszen ahogy a Biblia is írja „…seGGíts másokon, Isten is megseGGít” (#Thuglife).
Letettek még két gyerekjátékot a szervezők, de ez után a sokkhatás után már fel sem vette az ember.
A végső barikád egy többméter magas homorú palánk, mely mögött ott feszült a cél. Most a dombra felfutókkal szembe fordították, tavaly arra merőlegesen volt elhelyezve. Akkor másodszori nekifutásra sikerült a szélét elkapnom és egy akkorát csattannom rajta, hogy utána napokig sántikáltam. Talán a mostani nehezebb terep okán hozták azt a döntést, hogy bár meg kell próbálni feljutni a klasszikus módon, ha ez nem megy lehet menni a csajoknak fenntartott oldalon is, ahol lelógó kötelet elkapva fel tudtuk húzni magunkat. Előttem sorra hullottak el a palik és oldalaztak a női részleg felé. Kis nyomik. Nekifutottam, visszapattantam, fejben lenyomtam egy nemváltoztató műtétet és beálltam csírának.

A palánk tetejéről beláthattuk a teljes helyszínt centrumban a célvonallal. Innen már csak pár lépés lenne, ha nem állják az utad a memóriateszt megoldására váró kis segítők (#bazinga).
Méltán megérdemelt jutalom a befutóérem, a két szakasznak különböző pántokkal. A már alapnak számító eseménynek emléket állító póló. Frissítő és gyümölcs az elégetett kalóriákat hivatott valamelyest kompenzálni. A jutalom szponzori újságok jó szolgálatot tettek annak érdekében, hogy ne a földre kelljen közvetlen leülni.

Ismét megkínoztak rendesen és a bejáratott pálya mellé kaptunk fantáziát az akadályok tekintetében is. Sajnos a nyomasztó kérdés mégis visszatért. Jobb lett volna több Hajszáért hosszabb távon elindulni? Na majd jövőre

Beszámoló: Veiger Gábor
Fotók: Tóth József Figura (további fotók)