Toldi ugyan a tikkasztó nyári melegben szeretett volna csatlakozni a szép leventék soraiba, nem az október végi hidegben és saras mocskos akadályok és rohadék emelkedők láttán, de az érzés közel hasonló volt. Amikor a start előtt a boxban ugrálnak a jóbarátok, ismerősök várva a zöld füstöt, azért ott rohadtul szidtam az eget, hogy három héttel ezelőtt egy béna mozdulat miatt csak néző lehetek itt. De ezt dobta a gép, így fogtam a fotómasinámat, hónom alá kaptam Figurát és bejártuk a pálya leglátványosabb helyeit és készítettünk egy rakás fényképét és videót. Rendhagyó beszámoló jön.
Az eplényi fesztiválterület talán a legkisebb placc volt, amit én eddig itthon láttam. A tokaji se volt nagy, de itt egy kicsit még kompaktabb volt az egész. De ami a legjobb volt, hogy egyáltalán nem éreztem zsúfoltnak a teret. Mindenre megvolt az éppen elegendő hely. A közös bemelegítésre, a célzónás akadályokra, kiszolgáló- és támogató sátrakra. Mondjuk a végére elhelyezett három akadály tényleg jó közelre került egymáshoz, de az A-Cargó, görcsfal, multi-rig, tüzike kunkor nagyon hangulatos lett.
Az első négy rajtot (elite ffi és női, srtg) még a rajthurka alól-mellől néztük meg és nyugtáztuk, hogy 150 méter futás után az a siratófal bizony nem ajándék, de hát ez egy beast, nehogymá’ könnyed legyen. Aztán 3 km múlva visszahozták a mezőnyt a fesztiválterületre, illetve alá, mert ide kellett a lámpa: gyakorlatilag a rajtvonal alatti fém csőben baktattak át a versenyzők. Utána megmászták azt az emelkedőt, amit mi “kőkemény fotósok” a libegővel abszolváltunk... A kilátás csodás volt, ahogy az elemekkel küzdő sportolók libasora is felülről. Igyekeztünk biztatni őket. Volt, aki jól vette, volt, aki a picsába küldött minket, egyesek a libegőre szóló jegyünket követelték.
Felérve aztán láthattuk, hogy a pályaépítő ötletemberek valóban elengedték a fantáziájukat. Az Álmos-hegyi kilátó és annak környékére egyfajta gócpontot alakítottak ki. Ezt a részt többször is megjárták a futók és így az arcokon is tökéletesen látszott, hogy a lábukban hány kilométer van.... A memory test-nél még frissen és üdén érkeztek a népek, viccre és mosolyra vevők voltak. A következő alkalommal az kilátó alatt még volt vigyor a kamerának, pacsi is belefért, de már kevesebben tudtak viccelni. Aztán jött Gyurcsó Andi teljesen felszabadultan, széles mosollyal az arcán - semmi ráfeszülés nem látszott az arcán. Mint kiderült ez a könnyedség egy Beast első helyet ért! Gratulálunk Andi, így kell ezt!
Aztán pár perccel később itt durrant el a Nap Kifejezése, amikor igyekeztem kocogásra bírni egy szimpatikus elite indulót, erre visszakiabál: “Kényszer-elite!!!” (copyright Adorján Tamás), nyilván már csak ide maradt helye, de akkor is küldi - riszpekt.
Még egy forduló és újra itt voltak, de akkor slack-line és dárda várta őket. Mivel ezek nem könnyen teljesíthető akadályok a nagy tömeg számára, itt inkább már frusztráció volt a főszereplő. Mondjuk ezen nem segített a dárdánál közreműködő önkéntesek közül páran egy gondolattal túltolták a szerepkörüket. Én is voltam már börpiző hülyegyerek a zónában, ha így beszélnének velem, én se örülnék (megjegyzem volt igazuk is, látva a burpee-ket, de stílus gáz volt). Állítólag aztán volt egy shrek, aki ennek hangot is adott, kb. akkora hangot, amivel a Boeing száll fel a kifutóról - később aztán láttam élőben az ogrét: épp a monkey bar árnyékában mesélte “hőstettét” (ha tényleg úgy volt, ahogy előadta, én kizártam volna a picsába).
Jah, dárda. Az óra 9.46-ot mutat, éppen fotózzuk az fókuszáló arcokat a memory test előtt, egyszer csak kisebb üdvrivalgás a dárda felől, nézünk oda, hogy mi van? A következő pillanatban már sprintelünk át oda, mert Tóth Ádi érkezik dárdát hajítani. Érted? 1.46-tal a rajt után!? Nem hittük el! Elsőként ért oda (és győzött is), de elképesztő előnnyel - percekig nem jött senki utána. Néztük és fotóztuk Ádit egy csomóan, de az ilyen rivaldafény őt nem érintette meg: szépen nyugodtan, határozott mozdulatokkal bekente a dárdát a bálaember szívébe - csórikámnak esélyen nem lett volna a túlélésre -, Ádit többet nem láttuk a pályán. Fotózgattunk még a slack-line mellett és előtt, így láttuk, ahogy Hegedűs Balázs hogyan tolja a kötéltáncot és ahogy Mészáros ‘Laz The Spartan’ László majdnem zavarba jön három fotóstól (jah, nem).
Egyszercsak a domb alján feltűnik néhány zsákot cipelő ember, gondoltuk jó móka lesz ott hitelesen szenvedő arcokat fotózni, de amit ott láttunk… (és ez akár lehetne klikkvadász cím is), tényleg nagyon durva volt. A zsákcipelő karika legfelső pontján teljesen meggyötört embereket láttunk a kikészülés határán. Kicsit fura volt az egyik srác kérdése, hogy mennyi ember járt már itt. Kérdeztük az ott posztoló önkéntest, és mondta, hogy kb 30-an. Mi van? Hol járunk?? Akkor esett le, hogy a zsákos rész a pálya legutolsó szakasza, innen még kb másfél kilométer és kb 6 akadály volt hátra, de a valami elképesztő genyósággal megáldott Tervező ezt az 1200 méteres karikát álmodta ide 150 m szinttel a verseny végére...Jó nagy kibaszás volt ez. Ez tükröződött az arcokon is. Totálon volt mindenki.
Egy rakás fotó után úgy döntöttünk, hogy megkeressük a tavat, mert az általában nagy kedvenc és csodás grimaszok születnek. Hát hogy jussunk le? Én javasoltam a gyalogszert, Ákos fotós barátunk erre benyögi, hogy “de hát ez rohadt meredek lefelé”. Nem jókor időzítette ezt a mondatát, mert egy zsákot cipelő kimerült versenyző is hallotta, aki veretes, ámde szóismétlést nem tartalmazó, jelzőkkel gazdagon ellátott módon hajtott el minket a faszba. Hát legyalogoltunk.
Kötélmászás = burpee-gyár. Itt rengeteg ember kínlódott már a görcssel, sokan a kötél közepén, tetején jártak már és úgy potyogtak le az emberek, hogy rossz volt nézni. Visszafelé a tó felé láttuk azt a rengeteg akadályt, amiket a teljesen kizsigerelt futók szórakoztatására eszeltek ki. A Slipwall egy könnyed akadály is lehetne, hogy ha nem három vizesgödör után tették volna (az utolsó egy fake dunk wall), mert ettől aztán a ferde fal nyakig sáros lett, a kötél meg persze csurom víz. Rengetegen kínlódtak itt, nagyon nehéz volt a feljutás és bár a segítségnyújtás engedélyezett volt, nem túl sokan tették ezt...ez mondjuk fura volt. Később burpee-vel kiváltható volt az akadály, mert kezdett lehetetlen küldetéssé válni a dolog. Előtte az Olympus-Monkeybar kombó szedte áldozatait, de szép számmal jöttek itt hibátlan megoldással sporttársak, le a kalappal előttük.
A két évvel ezelőtti versenyen sokaknak azóta is rémálmokat okozó tava szerencsére eltűnt, de ez nem jelentette azt, hogy nem maradt pocsolya, amin át lehet kelni. Szép komótosan bandukoló és a lábuk között a lefagyással küzdő emberek csak néha ordítottak fel, de akkor egészen földöntúli hangokat lehetett hallani. A víz állítólag nagyon hideg volt (ki nem próbáltam), akadtak olyanok, akik a tó után falevelekkel igyekeztek megmelegíteni a, a….ott lent…
Fél három körül lehetett, amikor elindultunk végre a finishline felé, mert nagyjából már be kellett érni a futótársaknak is, akikkel együtt jöttem a versenyre. Az időzítés tökéletes volt, mert míg csináltam néhány videót az utolsó akadályokról és sikerült néhány szóra elcsípni Tóth Ádit és Szigetvári Esztit, jött is az üzenet, hogy a haver is lehozta a verseny 5ó30p körüli idővel és mindössze 5 hibával, amiért neki is járt a nyakába a regionális trifecta. Irigység ON, de igyekeztem meglátni a mai napban a jót is. Rengeteg ismerőssel sikerült összefutni, pár szót váltani. Igazi social networking nap volt ez. Ez is jó, ilyen is kell, de mégis inkább másztam volna a sárban, nyomtam volna a burpee-t, káromkodtam volna a kínok között a zsákkal a nyakamban és is vittem volna végre haza azt a zöld medált, meg a kistestvérét, a regionális trifectát. Jövőre újra nekifutunk.
A Spartan Race Hungary Staffnak pedig az egész év miatt (is) gratulálunk, hatalmas pacsi mindhárom versenyért, ahogyan sikerült csúcsra járatni a Spartan Race brand-et kis hazánkban. Persze, tudnánk fanyalogni, ha akarnánk, de egy dolog szinte bizonyos: a beetetős veszprémi Sprint, a tényleg szuper ‘Barcika Super és a mostani torkosborz Eplény Beast után a 2018-ban minden magyar versenye előtt újra bozótharcok lesznek a jegyekért. Nem kell jobb reklám.
Nagykanizsa! Jövünk!!!
Fotók: Tóth József Figura (további fotók itt)
