Két héttel ezelőtt Tirolban rendezték meg a Spartan Trifecta Weekend-et, ahol két nap alatt össze lehetett gyűjteni a trifecta minden darabját, ha elég kemény valaki. Voltak természetesen ilyenek is, de mi inkább hazánk lányát, Vizauer Gyöngyit kértük meg, hogy számoljon be nekünk és nektek az élményeiről. Gyöngyi ötödik lett a Beasten és dobogós a Superen, szóval nem aprózta el a hétvégéjét ő sem. Lássuk, hogyan látta belülről a futamot. 

Szikrázó napsütés, ahol nem a Szomszéd nője, hanem a fű is zöldebb … és valahogy a hegyek is magasabbak. Kerek egész 1 évvel ezelőtt hallottam először erről a versenyről, akkor még egyen sem vettem részt (az eplényi Super volt az első). Sokat meséltek az edzőtársaim, hogy milyen szép volt és egyben milyen kemény a terep. Felcsigázott. Az első Spartan Race-em után - ahol elkapott az a bizonyos gépszíj – neveztem tavaly év végén az osztrák régió ezen Spartan Race hétvégéjére, azon az alapon nyugodva, hogy nem ismerem még a körülményeket és igazán magát az akadályfutásban való versenyzést sem. A 2016-os évem és versenyeim alatt is nagyon vártam Tirolt.

Nem futottam még teljes hétvégén, így magammal is versenyeznem kellett, főleg miután a Beast volt az első napon (szombaton), a másodikon pedig a Super (vasárnap) került megrendezésre. Tudni érdemes, hogy Tirolban Trifecta hétvége volt, azaz a Sprint szám is szerepelt azonos napon a Beasttel, így egy teljes Trifectát lehetett szerezni, én viszont nem neveztem, amolyan kísérleti fázisként éltem meg, illetve a másnapi Super-en is szerettem volna jót futni.

A Beast és a Super pálya egy útvonalon haladt, a Super tulajdonképpen a Beast egy rövidített verziója, szeletkéje volt.

Itt vagyok, izgatott vagyok, juj, de izmosak a lányok, kik ezek, miért vagyok itt, nézd már de szép az a hegy, az elit fiúkkal itt egyszerre indulunk, hogyan soroljak ki majd előttük? Aztaaa, a világbajnok is itt van, egyszerre rajtolunk!!! Nyugalom, rajt, kirobbanok és rohanás. Palánk, palánk hátán! Ezek nagyobbak, mint a mi régiónkban! Lógok, mint majom a fán, nekirugaszkodás, gyerünk kislány, erőből húzd magad! Hopp, egy bánya, úszás, súlyt húzunk láncon, újra rohanás, dárda mellé - első bünti burpee-k, onnan futás tovább.

Eszméletlen táj tárult elém: elfeledtette velem néhány másodpercre, hogy versenyzek. Magammal és Ellenük. Persze, ezt elfelejteni nem illik, menni kell tovább! Elhagyok fiúkat, lányokat, úgy átérzem hol vagyok. Emlékszem, ahogy futok magyar barátokkal párhuzamosan a kövekkel tűzdelt patakban, megörülünk egymásnak, mosoly, bátorítás, hogy nem lassulunk, küzdjetek! Veri a bokámat a kő, az erdőben sávokban süt be a Nap, közben meg-megszakítanak az akadályok: cölöpsor, amelyek teteje eltérően faragott volt (nahát, ez sem olyan, mint otthon), magas építmény (létramászás, fent egy kis futás, majd lemászás) egy igazi fémtorony, és újra rohanás. Szuperul szervezett, mindenhol frissítőpontok: izo, víz, feldarabolt banán, sós keksz.

Sikerül a slackline (kifeszített szalag, egyensúly akadály). Csak osztrák versenyen találkoztam eddig vele, igazi csemege errefelé (ahogyan a gerendákból álló egyensúly akadály is a pálya vége felé – három szépen megmunkált farönk egymás mellé téve S alakban). Amilyen gyorsan végeztem a slackline-nal, olyannyira belassított a betonmeder, amiben csordogált a patak a hegyről, iszonyatosan csúszott a cipőm alatt a nyálkás alga, szinte csak lépésekben lehetett haladni, innentől kezdve csak felfelé.

Mászás mászás hátán, sziklák övezte patakkal szemben, köteleken fel, végeláthatatlan szintemelkedés, nehéz Spartan Race logós zsákkal fel, később pedig vaslánccal fel.  
Imádtam! Imádom a meredek hegyes versenyeket, itt érzem otthon magam. Bolond lány.

A verseny utolsó kilométerei viszont már csak lefelé vezettek, egy-egy helyen megszakítva, de a célterületen kíméletlenül összesűrítve az akadályokat: jól ismerjük a Spartant, ebben a régióban is szeretik a cél előtt még kifacsarni a versenyzőket  („you will know at the finish line”): egy szalmabálára kellett állni és két konténer között kifeszített kötélen lajhármászással végigkúszni, aminek a vége tisztességesen emelkedett és elérni azt a bizonyos csengőt, aminek hangját már messziről lehetett hallani a cél felé közeledő versenyzőknek. Fejjel lefelé lógni az úgynevezett Tyrolian Traverse-en, nyújtózkodni a csengőért. Régóta vártam már ezt az akadályt, mert még csak videókon láttam a helyes technikát és kíváncsi voltam hogyan tudom teljesíteni, gond nélkül csilingelt. A rajt előtt másztunk még kötelet, jött a jól ismert multibar, de itt kis bkv fogantyúra emlékeztető Spartan fejekkel, újabb palánk, szögesdrót alatti kúszás, locsolóval öntözött akadályok (csússzon csak nekik..), egy Spartan Race emblémás kötelekkel tűzdelt toronymászás és a legvégén a legboldogabb pillanat: a cél előtti tűzugrás!!!

Nagyon szépen köszönöm Mindazoknak, akik velem voltak és szurkoltak!

Gratulálok minden versenyzőnek, de különösen honfitársainknak!