Spartan Super Nagykanizsa, 2019.03.30. @Nagykanizsa

2019. április 05. 14:13 - sebiszabi

Magda - aki férfi... - megviccelte az eredményhirdetést...

55600227_2191463527835737_6410306777396543488_o.jpg

2019 első hazai Spartan versenyének idén is Nagykanizsa adott otthont, ahol március utolsó hétvégéjére egyből két versennyel is kedveskedtek nekünk a szervezők. Nagy lelkesedéssel, jó érzésekkel és még nagyobb izgalommal vártam a hónap utolsó 2 napját, ugyanis tavaly itt mertem először Age Group kategóriába nevezni, majd legnagyobb meglepetésemre első Spartan dobogós helyezésem is ehhez a helyszínhez kötődött. Ennek köszönhetően, amint megnyílt a szombati Super nevezés, már ütöttem is a klaviatúrát, hogy egy tavaly megszenvedett hosszadalmas kényszer pihenő után végre megkezdhessem a tavaszi versenyszezont. Mivel a térdem a tavalyi nagykanizsai sprint után kb. 1 hónappal úgy döntött, köszöni szépen, neki ennyi volt, nem járul hozzá a 2018-as sikerekhez, nagy reményekkel, határozott tervekkel, és még több szorgalommal kezdtem meg az idei téli felkészülést, aminek a szlovák Winter Sprinten bezsebelt korosztályos aranyérem, és a nagykanizsai hétvége előtt 1 héttel megrendezésre kerülő HDR Not Just Run ezüst hatalmas löketet és motivációt adott. Az utolsó hetet már nagyon erős mentális koncentrációval és szellemi felkészüléssel töltöttem, már csak azért is, mert a kutyás futáson kedvenc négylábú barátnőmmel kicsit erősebb tempót diktáltunk mint azt magunktól megszoktuk. Eljött hát végre a várva várt Kanizsa előtti péntek, én pedig  két kis betegem közti folyadékbevitelt azzal töltöttem, hogy szépen elképzeltem, hogyan dobom majd be a dárdát, vagy hogy megyek végig a nagyon "szeretett" olympus-on (amit persze rommá gyakoroltam a Sziget Grund-on, a verseny előtt mégse ment… ).

A szombati Super az idei CEU-s regionális bajnokság első állomása volt, ami számomra nem sokat jelentett, csupán sejthettem, hogy a környező országokból az összes nagyágyú és hegyekben edződött ellenfelem jelen lesz. A tudatlanságomnak is megvolt cserében az előnye, a rajtvonalban egy-két leányzótól eltekintve igazából fogalmam sem volt ki mellett kell majd gyorsabb futótempóra kapcsolni, vagy hol nem illene elnézelődni az időt mászás helyett. Kellemes hidegben és a hőmérséklethez illő jég-kék füstben lőttem ki a rajtból, nagyrészt fiúk között. Az első kilométer számomra mindig meghatározó volt a korábbi aszfalt-futó időszakokból is, itt se volt másképp, éreztem, hogy ez ma jó lesz, ez az én versenyem. A kezdeti gyors iramot csak kicsit lassította az első "dombon" elhelyezett pár over-under-over-under. A kellemes iszapos reggeli fürdést nem lehetett kihagyni 500 méteren belül, persze bármikor inkább ezt választanám, mint a -10 fokos szlovák verseny szintén elején található combot simogató gyönyörű tiszta vizű patakot. Kijöttünk a vízből, zsák feldob, sikerült szépen szimmetrikusan oda helyezni ahova kell, még fognom se kellett, megindultam vele szépen.

55752317_2191463857835704_3446448007904493568_o.jpg

Kis lejtő lefele, zsupsz vissza a helyére és lehet befutni a csodálatos illatű erdőbe, ahol aztán hamar szembe találtam magam az egyik kedvencemmel, a balance-szal. Szerencsére az egyensúly érzékemmel nincs különösebb probléma, a kb. 2 hetente beiktatott otthoni jógagyakorlatok pedig kifejezetten jó hatással vannak az ilyen jellegű feladatok teljesítésére. Úgy tűnik, mindig valahogy az egyensúly előtt nő exponenciálisan a cipőtalpakon a sár, mert mindig van minimum egy versenyző, aki késztetést érez rá, hogy az akadályon tegye lábbelijét tökéletesen tisztává, ezáltal megnehezítve imbolygó társai dolgát. :D Természetesen van az a szitu, amikor szemmel ölni tudok, így hamar észbe kapott a figyelmetlen illető és inkább a mosógépre hagyta a piszkos munkát, így szépen sikerült az átkelés. Magam mögött hagyva kis kedvencemet mindig öröm hallani, amikor az erősebbik nem tagjainak sikerül és legalább annyira boldogok, mint amikor én bedobom a dárdát (ami nem túl gyakori). Pici futi, néha rápillantok az órára, néha pedig a lábam alatt recsegő gallyakon kívül magam köré is nézek, és lám - lám megpillantom az első visszatérő idegent magam körül, egy hosszú lábú külföldi csajszi személyében. Különösebben nem zökkent ki, gond nélkül megcsinálom első élesben végrehajtott bukfencemet az A-Cargon, nehogy már "feleslegesen" másszak egy métert is lefelé, ha már begyakoroltam és majdnem a fogaimat adtam érte a versenyt megelőző hetekben. Jó kis futós szakasz következett, imádtam, szépen vittek a lábaim, majd a stairway to sparta-n mint egy kisgyerek gyorsan átmentem, a dombtetőn pedig megpillantottam a bendert. Nem nehéz, tudom, de valahogy összerándult a gyomrom, mert legnagyobb szégyenemre tavaly egy versenyen ez valahogy nem ment. Cserébe azóta eldöntöttem, hogy itt sose burpee-zek többet, és így is lett.

53340159_2192234414425315_7912423945100328960_o.jpg

Az újabb Ronis futós részt a 7 láb magas fal törte meg, aztán egy hűsítő tó a testnek, és egy frissítő állomás a vödörcipelés lehetősége előtt. Szerencsére van elég tartalékom, így a cipekedős akadályok ritkán törnek meg fizikálisan, ahogy körbeértem szépen leráztam magamról a sóder maradványokat és megindultam hegynek felfelé.  Az említett idegen lány itt már egyre többet került a közelembe, de titkon bíztam benne, hogy nem egy korosztály vagyunk, mert igazán kifáraszthatatlannak tűnt, a dombon felfelé mintha síkon futna, ott is hagyott, mint a szél.  Ilyen ez, gondoltam ameddig a hátát látom addig nincs baj, de szemem inkább a pályán és figyelmem befelé forduljon. A slip wall kicsit összevizezte a kezeimet, a távolban pedig feltűnt egy majomlétra. Kissé tökölős szárogatás a fűben, ezen nem hibázhatok, haladni kell, már van km a lábamban, az akadályok nehezebbik része még nem volt, senkinek sem hiányzik a 30 négyütemű, a pulzusomnak legalábbis biztosan nem. Gond egy szál sem, meglett az akadály, bünti nélkül folytattam a versenyt. A szögesdrót egy kis locspocsnak elment, a gerendán átdobtam magam, a twistertől meg frászt kaptam. A tavalyi EB –n az utolsó fogásnál estem le, és azóta se sikerült abszolválni, de mivel a rajtnál eldöntöttem, hogy ez a verseny a koncentrációról fog szólni, meg kellett csinálni. Igen, meglett, és ezzel együtt megszületett a fejemben a mi van ha… gondolata a hibátlan teljesítésnek, ilyen motivációval lendültem tovább. Nem sokat várattak a következő mumusomra, de legjobb két legyet egy csapásra, bennem az erő és a lelkesedés egy sikeres twister után, essünk neki az olympusnak.

55882412_2193443650971058_7800891976659763200_o.jpg

A sikernek megörülve (vagyis inkább megőrülve) akkorát ordítottam, hogy zengett az erdő, a kedves volunteer-ok pedig pacsizva engedtek tovább futni, fantasztikus érzés volt. Az innen lefele vezető szakasz már nagyon ismerős volt tavalyról, hamar a tóparton találtam magam. Nem engedhettem meg magamnak, hogy 1 év falmászás után az abszolút favorit Z-fal problémát okozzon. Pár elismerő szó az önkéntestől, pár biztató szó az utánam mászó kevésbé lelkes srácnak, és irány a Csónakázó tó, ahol nagy tábla jelezte, hogy itt bizony nem szabad fürdeni. Mit nekünk spartanoknak tilalom, még alá is merültünk a frissítő víznek, nehogy bármilyen alkatrészünk megússza szárazon... A húzásos feladat annyira nem esett jól a kéznek, de ez nem kívánság műsor és nem is szépségszalon. Sikerült egy jó nehezet és legtöbb bukkanóval ellátottat kifogni, és itt már bizony elkezdtem izgulni is, belém hasított az érzés, hogy nem sok futható rész lesz, nincs mese tépjed, aztán menjünk tovább.  Tiszta víz minden és mindenki, előttem a magasban az emberek, igen ez a kötélmászás, régi emlékek elsuhannak miszerint 1 éven keresztül 30 burpee-t jelentett ez az akadály nekem. Szerencsére már nem abban az évben vagyunk, szépen megtanultam, de csúszik, nincs nyafogás, kapaszkodok, egyenletesen kúszok felfelé, hatalmasat ütök a csengőn, mégiscsak sokáig kihagytam ezt a diadalittas mozzanatot. :D

56196709_2192236741091749_3546755160921341952_o.jpg

Ekkor már hallom a külvilágot, valakik üvöltik a nevem, oda se merek nézni, nem zökkenhetek ki, érzem, hogy jól mentem, az órám is ezt mutatja, de a kellemes érzéseimet a dárda kettétöri. Párom biztat, szépen megy egy ideje, koncentráljak. Persze, hogy koncentrálok, hetek óta ezzel fekszem- kelek, csak találjak egy rendes dobó helyet. Jó sok időt elvesztegetek a keresgéléssel, nem baj, fut át az agyamon, majd visszajön a belefektetett idő és energia, hisz minden alkalommal gyakorlom Gábor Man-nál a Sziget Grund-on, szinte mindig be is megy, no para, most is be fog. Vagy mégsem… Kicsit elszontyolodom, de a volunteer kedves szava „de kááár, pedig olyan szépen ment..” megüti a fél fülem, közben már nyomom a kötelező büntetőt. Barátaim biztatnak, túlságosan hallom a külvilágot, kicsit elvesztem a fonalat, így lenyomok 32-t, nehogy már ezen múljon. Újabb bukfenc a cargo-n, átfordulás közben fejben már a multin vagyok, szedem a lábam, de mintha már nem úgy mozogna, mint az elmúlt 15 km alatt. Nem hiába találták ki ezt a négyüteműt, kegyetlen egy büntetés, nincs mese, össze kell szedjem széthullott elmém és felrántani a Herculest. Közben el is döntöm, hogy a multi után kandikáló atlas carry-s kötelező 5 burpee-jén kívül én ma többet nem kérek.

56163456_2193445057637584_4376248005888573440_o.jpg

A Hercules nehezebb a megszokottnál, de felhúzom, mehet az utolsó komoly akadály, a multirig. Áldom az eget, hogy nincsenek benne kötelek, nagyon-nagyon figyelek, szerencsére sikerül is. Kívülről egyre nagyobb a hangzavar, folyton azt hallom, hogy minden másodperc számít, oké, köszi, kicsit káromkodok magamban, majd gyorsan elviszem A-ból B –be a kőgolyót. Pont ilyen súlyokat cipel szívesen egy szombati napsütésben az ember. A negatív fal az utolsó akadály, sosincs vele gondom, persze most lecsúszik a lábam a gerendáról, az életemért kapaszkodok, majd az előbb hallott értékes másodperceket veszítve nem túl kecsesen átvergődök. Természetesen látom magam előtt befutni a lányt, akivel kísérgettük egymást, és bár a remény még mindig megvan, hátha nem az ellenfelem, de igazából érzem, hogy az. Elismerően gratulálok neki, levegőért kapkodok, vagy legalábbis valamivel elütöm az időt, mert az eredmény táblához még nem merek odamenni. Barátaim árnyékában végül megteszem a lépéseket a tábla irányába, szívem a vizsgaidőszak alatt a tételhúzásnál vert ennyire. A 3. helyen meglátom a nevem, visítok, halláskárosulttá téve a körülöttem lévőket, de kit érdekel, velem örülnek.

A sokszor említett lány is megérkezik, boldogan öleljük meg egymást, már nem ellenfelek vagyunk, inkább két eufóriában úszó csajszi, akik közt 5 másodperc lett a különbség. Összeverődünk, együtt visszatöltjük az elvesztett kalóriákat (vagy még többet) és várjuk a ceremóniát. Értékes barátságok születtek az elmúlt év alatt, mindenki nagyon örül az eredményemnek, a nagy happiness–t és napfürdőt félve töri meg Zsófi barátnőm az eredményhirdetés előtt fél órával, ránézett a táblára és nem vagyok ott.

55957729_2193448144303942_2740339944034664448_o.jpg
Lefagy a mosolyom, elkezdenek potyogni a könnyeim. A második-harmadik hely között nem számított az 5 másodperc, ebben a pillanatban viszont súlyosabban nehezedik rám, mint bármelyik zsák amit eddig cipeltem. Odamegyünk a szervezőkhöz, igen, sajnos ez van, biztosan később rajtolt és bekerült első helyre a Magda nevű illető. Próbálom megemészteni és feldolgozni, de nem titkolom szomorúságom, sajnos minden kiül az arcomra. Összepakolunk, elindulunk a parkolóba, de kifelé menet hallom a nevem a hangosbemondóban, értetlenül nézek. Visszabattyogok, bocsánatot kérnek, valami hiba került a gépezetbe, a Magda nevű illető egy fiú, mégis harmadik vagyok. Hogy milyen érzés futott át rajtam azt nem részletezem, mindenesetre pont kibírtam volna már aznap plusz adrenalin dózis nélkül. Persze ez is csak velem fordulhat elő, kicsit vicces is, Roni hozza a formáját, körülöttem valahogy semmi sem olyan egyszerű... Nézzük a jó oldalát, egy nap kétszer érezhettem a dobogó szelét, másodjára meg is kaptam azt teljes valójában. Itt az indok, hogy miért is nagyobb öröm néha egy bronz, mint bármelyik kettő előtte lévő helyezés. Összességében egy fantasztikus verseny volt, tényleg szívből imádtam minden percét, az erdőt, a sok futást, a még annál is több befektetett energia és gyakorlás megtérülését, az akadályoknál a sikerélményeket, a kevés büntetőt. Aznap délután eldöntöttem, hogy másnap megnyerem a sprintet. Hogy sikerült-e? Következő írásomból kiderül.  ;)

 

55869399_10219207479003532_6918724106586161152_n.jpgSpartan

Beszámoló: Szabó Veronika (Roni)
Fotók: Tóth József Figura (további képek itt)

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://ocrmagazin.blog.hu/api/trackback/id/tr1314741467

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása