
Még a szeptember közepén megrendezett első európai Spartan Race ultrabeast futamra tekintünk egy kicsit vissza. Tudjátok, amelyiket Gyurcsó Andi nyert meg, vele készítettünk is interjút a verseny után. De beszámolónk nem volt, eddig. A dobogókői SRTG alapembere, Diana Meral Yamak írt egy beszámolót, amit előbb FB oldalán tett közzé, majd megengedte, hogy itt is leközöljük. A beszámoló hosszú, mint maga a verseny, de ami érdekesebb, az érzelmi hullámvasút az, ami az írást (és nyilván annak szerzőjét is) jellemzi. Papírzsepiket elő, jön a beszámoló!
16258... Ez voltam Én. Ez volt a kódom, azon a napon a szám, ami meghatározott, ami alatt végig ment a küzdelem elementáris erőkkel, akadályokkal, az idővel és leginkább Önmagammal.
Féltem, nagyon. Bevallom teljesen őszintén, én a vesztesek békés nyugalmával indultam neki az Ultrának. Volt egy rossz tapasztalásom májusban. Az Ultra Trail Hungary 55, amin 37 km-nél kiestem. Nem értem el a pontot szintidőre. Nem írtam róla, fájt. Zokogtam. Tudtam, hogy nem az enyém az a táv, de küzdöttem, amíg bírta a testem. A frissítésben baromi jó voltam, az kiválóan sikerült, de lassultam és végül fel kellett adnom. A kegyelemdöfés az volt, hogy igazából a szintidő miatt már nem is mehettem tovább. Zokogtam. Olyan lelki fájdalmat éltem át, mint egy szakításnál amikor te még szeretsz... Ezért tartottam ettől a naptól, de már lelkileg a feladásra felkészítettem magam. Csütörtök délután belémhasított egy ötlet, motiválhatnám a magyarokat azzal , hogy mindenkinek készítek kis motivációs, kitartásról szóló idézetet, és kiosztom pénteken egy kis borítékban, azzal a dumával, hogy rakja be a depóba, és csak 35 kilinél bontsa ki. Pénteken még betapeltek, kértem a nadis közösségtől másnapra energiát, és az égiektől segítséget - mint a villám becsomagoltam. Annyi frissítést készítettem magamnak, hogy az lefedi egy kisebb Nigériai falu élelemellátmányát egy hónapra. Nekivágtunk az útnak. Félek-e? Nem! Igyekszem jelen lenni. Ráérek közben félni - amikor gáz van. Addig nem.