Még a szeptember közepén megrendezett első európai Spartan Race ultrabeast futamra tekintünk egy kicsit vissza. Tudjátok, amelyiket Gyurcsó Andi nyert meg, vele készítettünk is interjút a verseny után. De beszámolónk nem volt, eddig. A dobogókői SRTG alapembere, Diana Meral Yamak írt egy beszámolót, amit előbb FB oldalán tett közzé, majd megengedte, hogy itt is leközöljük. A beszámoló hosszú, mint maga a verseny, de ami érdekesebb, az érzelmi hullámvasút az, ami az írást (és nyilván annak szerzőjét is) jellemzi. Papírzsepiket elő, jön a beszámoló! 

16258... Ez voltam Én. Ez volt a kódom, azon a napon a szám, ami meghatározott, ami alatt végig ment a küzdelem elementáris erőkkel, akadályokkal, az idővel és leginkább Önmagammal.
Féltem, nagyon. Bevallom teljesen őszintén, én a vesztesek békés nyugalmával indultam neki az Ultrának. Volt egy rossz tapasztalásom májusban. Az Ultra Trail Hungary 55, amin 37 km-nél kiestem. Nem értem el a pontot szintidőre. Nem írtam róla, fájt. Zokogtam. Tudtam, hogy nem az enyém az a táv, de küzdöttem, amíg bírta a testem. A frissítésben baromi jó voltam, az kiválóan sikerült, de lassultam és végül fel kellett adnom. A kegyelemdöfés az volt, hogy igazából a szintidő miatt már nem is mehettem tovább. Zokogtam. Olyan lelki fájdalmat éltem át, mint egy szakításnál amikor te még szeretsz... Ezért tartottam ettől a naptól, de már lelkileg a feladásra felkészítettem magam. Csütörtök délután belémhasított egy ötlet, motiválhatnám a magyarokat azzal , hogy mindenkinek készítek kis motivációs, kitartásról szóló idézetet, és kiosztom pénteken egy kis borítékban, azzal a dumával, hogy rakja be a depóba, és csak 35 kilinél bontsa ki. Pénteken még betapeltek, kértem a nadis közösségtől másnapra energiát, és az égiektől segítséget - mint a villám becsomagoltam. Annyi frissítést készítettem magamnak, hogy az lefedi egy kisebb Nigériai falu élelemellátmányát egy hónapra. Nekivágtunk az útnak. Félek-e? Nem! Igyekszem jelen lenni. Ráérek közben félni - amikor gáz van. Addig nem.

Megérkezünk és átvettük azt a bizonyos számot, ami aznapra meghatározott minket és szétosztottam a borítékokat akikkel találkoztam. Csodás csapatfotó. Rengeteg magyar. Fantasztikus volt! Még este volt egy mini dráma a szállodában és emiatt 11-kor csomagoltunk be, de kész. Már itt van, nincs visszaút! Csak előre. Bele az ismeretlenbe. Abba a hosszú távba. Lelkileg furcsa volt. Az ultra annyira hosszú, hogy nem tudsz támaszkodni olyanra, hogy úú már megvan 10 kili, vagy a fele, mert még akkor is szörnyen sok van hátra. Így elhatároztam, hogy fun runt csinálok belőle. csakis arra figyelek ami éppen történik és előttem van. Nekem szokásom előre kifakadni és elhagyni magam, türelmetlenkedni. Most is tört rám időközben sírógörcs, de azonnal uraltam, mert tudtam végem, ha itt megtörök. Így inkább a jelenbe hoztam magam megint és próbáltam az egészet egy sima futásnak megélni, egy kalandnak ami tart ameddig tart. Azért vagyok itt, hogy élvezzem, ha kínlódásnak élem meg, akkor energiát vesztek és végem van megint csak.
Nem akarok hazudni, jó pár hete, amikor félmaratont futottunk vagy csak a Valca Super-t, megfordult a fejemben, hogy lemondom, hát már ezt sem bírom és minden bajom van, hogy bírnám mentálisan az Ultrát? Leginkább ettől tartottam. Hogy 12 órán át kell koncentrálni, Önuralmat, tiszteletet, alázatot, figyelmet, fegyelmet és türelmet gyakorolni.. Ez hogy fog menni. De ilyenkor amikor már előtte vagy, ott állsz a rajtban és látod hogy 10..9..8..7...6...5...4...3...2.. és 1. RAJT! akkor nem tudsz mit tenni. A kényszer a jelenbe kényszerít. Csak jelenléttel tudsz végrehajtani ilyen hosszú feladatot. Ha a múlt kísért, energiát vesztesz, ha a jövőt nézed, hogy milyen sok van még hátra, energiát vesztesz. Csak az előtted lévő lépésre hagyatkozhatsz. Én szándékosan nem adtam fel kipróbálás nélkül ezt. Kíváncsi voltam meddig bírom. Kényszeríteni akartam magam az Önuralomra és a Türelemre. Sikerült!

Elindultunk. Lelkileg egyfolytában ott voltam. Sokáig az elején együtt tudtam menni Zsófival és Edittel, de egy idő után lehagytak. Ha együtt megyünk, jobban érzem magam. Húzni tudjuk egymást. Féltem, ha elhagynak mi motivál majd. De rájöttem, hogy ÉN! Én motiválom majd magam. Megéreztem az ízét az egésznek. Tudjátok miért csodálatos egy ultra? Mert olyan mint egy emberi élet levezetve. Megyünk az utunkon. Egyedül, magunkkal és akadnak segítőink, majd mi vagyunk mások segítői. Akadnak akik ideig-óráig a partnereink, társunk egy szakaszon - általában a legjobbkor -, majd vagy ő a gyorsabb, vagy én és továbbhaladunk. Csatlakozunk egymáshoz, majd elengedjük egymást. Tanulunk és kapunk egymástól, majd mi is adunk másoknak. Csodálatos volt. Közben magadról tanulsz, figyelsz a frissítésedre, az eléd kerülő akadályra. Egyik sikerül, másik nem, elbukunk, de felállunk és megyünk tovább. Mind egyre tapasztaltabban, tanulunk a hibákból és legközelebb odaérkezve már javítunk rajta és egyszer sikerül. És képzeljétek pont úgy jött ki a pálya, hogy egy szakasza - a sárban alacsony szögesdrót alatt kúszás, ahol volt aztán gödör is ásva vízzel teli, mélyebb gödör, vízben fal alatt átbújás, ferde falon kötéllel felmászás, vizes gödörből kötélmászás, cölöpsor, zsákfelhúzás, és a fenomenális multibar A majomlétrával ötvözve – háromszor is benne volt. Tényleg mint az "élet lóheréje"! Nem gyönyörű? Önmagaddal töltesz 12 órát. Kiismered magad. Mi az erősséged, a gyengeséged, mi az üzemanyaga a testednek, mikor mire van szüksége, hogyan oldod meg az előtted álló feladatokat. Egyedül vagy az úton, de sosem vagy magányos! Csapatjátékos vagy-e, együtt tudsz-e ringani a természettel?
Négy szabály volt az, amit én megjegyeztem. 1. Ha orvosi segítségre szorulsz és ellátnak, kizárnak. 2. 9 órán belül el kell érni a 35 kilométeres checkpointot, vagy kizárnak 3. 12 órán belül oda kell érni az utolsó előtt km-hez, az utolsó checkpointhoz, vagy kizárnak. 4. Ha nincs nálad ellenőrzésnél a fejlámpa kizárnak. Jó, hát menjünk, csináljuk a dolgunkat! Jutunk amíg jutunk, mindenképpen csak nyerünk. Ha nem is érmet, de önmagunkról infót.

Első majomlétra...piff paff puff burpee. Gondoltam is, hogy jól kezdődik! Ha arról is leesek ami megy, mi lesz itt később. 9. km környékén volt a bkv kapaszkodó. Úgy estem le, hogy nagylábujjra ferdén, és a térdem kificamodott, a lábujjam eltört – azóta kiderült, hogy kiugrott a helyéről és visszatették - ott fetrengtem, jöttek a volunteerek, hogy kiszednek. De összekaptam magam. Szép karrier lett volna ha itt kiesek! Viszont onnantól kezdve éreztem nagyon. Instabil lett a térdem és inogott. A fél lábamat elvesztettem még a mocsárban is. Letépte a cipőm, úgy szabadítottam ki. Első depó 17 kili 7*30 burpee eddig 3 óra 29 perc. Megnyomtuk, mert az első körnél nehezebbre tippeltük a másodikat és több időt akartunk rá hagyni. Én Összesen ittam 1 magna shotot, 2 aminot, bevettem óránként 1 saját gyártmányú sózsákocskát, egy kis jerky, egy kis aszalt gyümi, rengeteget ittam citromos vizet raktam a zsákomba, minden frissitőnél két pohár víz, és egy kis Powerade. Amire esküszöm és mindkétszer ennyit ettem a depóban, az a NUTELLAAA!!! Volt nálam két fél husis kifli, meg két fél sósvajas Nutellás kifli. Csak azt ettem meg a depóban. Reggelire is azt ettem. „Csak a Nutella ad nekem mindent legyőző akaratot” :)

Közben Ziska megérkezett a 35 kiliről. Egy állat az az ember. Egy gyilkoló gépezet! :D
Jön a második szakasz. Erre már vittem a térdvédőt ráhúzva a fájós lábamra, a másik a táskában. Csak felfele, de szó szerint másztunk. Valaki egy erősebbet lépett, akkor a többiekre ráomlott az őszi lehullott falevél és kőlavina. Életveszély volt. Rengeteget mentünk fel, iszonyatosan fájt a térdem, de lefele még jobban. Elkezdtem lassulni sajnos. Fent a csúcson megpihentünk, haverkodtunk két sráccal. Kaját cseréltünk, picit ejtőztünk. Egyensúlyozó: majdnem leestem, de megvolt - pedig inogott mint a rosseb. Dárda: hadd ne mondjam - 30 burpee. Traverse fal: Sikerüüült! Életemben először. Már néztem az időt és számoltam. Kiestem, nem érek már be szintidőn belül...éreztem. Aztán egyszer csak ott volt a szögesdrót megint. Burpee a kötélnél, a cölöpnél, majdnem a zsáknál is, de ott megint megtaláltuk egymást a Nóriékkal és kaptam a fülest, hogy a másik oldal még száraz. Ott felhúztam a földön fetrengve ordítva a zsákot, majd ránéztem könnyes szemmel a Nórira, hogy:  „Kiestem Nóri, letelik a szintidőm...már nem érek be..” mondta hogy siessek. Burpee a multinál is.. beugrom a depóba..sehol senki, hogy levágjon. A kivetítőn ott az időm. 8.29 perc. „de hooogy??? Mit számoltam el fél órával???” Úristen bent vagyok még! Baszki!”

Nagyon fájt a térdem és a lábujjam... csak sántikáltam és már kicsordult a könnyem. Depóba páran olvassák a kis levélkét és örömködnek, hogy mennyire jól esik nekik és tényleg erőt ad most ez nekik! Én csak leültem a Nutellámmal és agyaltam. Ki kéne szállnom.. a térdem..
Aztán jött Levi és elmondta mi vár még ránk. Könnyebb volt így. Ha azt mondja még vár ingyombingyomtálibe multibar, meg anyámkínja durva akadály, lehet ott kiszállok.  Felfele menni a bányába vödörrel vagy 1 km-t. 12 km ez az utolsó szakasz. Fú, bakker - mondom - 12? Az nem sok! Küzdeni akarok!!! Nem adom fel! Egy ismerős jön és valamiért odafordult, hogy találkozunk a célban! Ha feladom szétrúgja a seggem. Köszönöm, jól esett. Ezen elsírtam magam. Majd kinyitottam a nekem szánt borítékot. Elolvastam. Akkor zokogtam. Közben Nórika mondta, hogy indulni kéne. Cipőcsere, az első cipőm, a régi kisöreg Speedcross 3-mal nekivágunk. Elindulunk. Nagyon fáj a térdem. Már a térdvédő-biofreeze kombó sem enyhítette, amivel 20 percenként kentem be, hogy elérzéstelenítsen. Lelkileg itt a depóban volt a mélypont nálam.

Megyünk, egy ideig próbálok fürgén tempósan sétálni Petivel. De elhagyott. Ott a bánya. Én annyira örültem, hogy félrehallottam a Levit és nem felfele kell 1 km-t sétálni a vödörrel, hogy nem érdekelt hogy körbe kellett vinni. Tricepsz bar, megvan. közben magamat lelkesítem, hogy „Gyerünk Dia!!!” Megvan! Elsírtam magam utána. Folyamatosan imádkoztam az Istenhez, hogy „Kérlek Istenem segíts nekem, hogy beérjek időben” Éreztem, ahogy mondja „ Épp azt csinálom” Itt, és csakis ebben az utolsó 12 kilis szakasznál merült fel bennem a remény arra, hogy talán beérhetek én is időben és lehet ilyen érmem. Csakis itt. Ezért a célon tartottam a figyelmem. Elvontam a tudatom a fájdalom érzése alól, és úgy döntöttem nem ő irányít engem, hanem én őt, márpedig én meg akarom csinálni! Végig ilyen motivációs videók jártak a fejemben, hogy az „Akarat diadala” semmi nem annyira legyőzhetetlen, mint az emberi lélekerő, eszembe jutott Laz, lelkesítő szövege a Start előtt. Hogy „nem létezik könyörtelenebb, ridegebb, és durvább küzdelem, mint győzedelmeskedni Önmagunk felett fájdalom árán is”. Valójában miből tanulunk az életben a legtöbbet? A kudarcból, a szakításból, a fájdalomból és a félelemből. Ellenségnek érezzük őket, pedig hatalmas Tanítók! A fájdalom leküzdése nagy diadal! Közben megint magyarok sodródtak mellém. Kérdezték mi történt velem és amikor meghallották, hogy ilyen lábbal jövök a 9. kilométertől, többet nem hagytak el. Megvártak, segítettek a falakon, együtt haladtunk. Fel, le, át a büdös retkes csövön, ott volt a lócitromos szalmán át, szaros pelenka, putri, valaki otthona, szóval vááá. A kis cigánygyerekek cukik voltak. Mindenhol pacsiztak, tapsoltak, aroo-ztak nekünk. Nekem jól esett és lelkesített. Lefele kellett haladni sokat, iszonyatosan nyilalt a térdem, már hátrafelé mentünk le, hogy ne terheljük. Kicsordult megint a könnyem, de most már benne volt az öröm is, talán megvan? Beérek? Anti adott fájdalomcsillapítót, de már ez se segített sajna. Haladunk, egyre jobban nyomtam, hogy siessek. Már a mezőn - úristen - memory recall, és hallani a zenét!!!

Már a folyt a taknyom, és nem láttam mert a meghatódottságtól. Folyt a könnyem, és ott a szögesdrót! Úristen, úristen! Átléptem és végem volt mint a botnak...kitört belőlem az irdatlan feszültség könnyekben amit 11 órája elfojtok, hallom a nevem a távolból, sejtettem hogy Zita, de nem láttam. Olyan erőre kaptam, hogy nem érdekelt semmi. Haladok, megvagyok. Szögesdrót, sár, gödör, dunk wall, saras falmászás, kötél, mentem is burpeezni. Már nem érdekelt a térdem, olyan lelkesen csináltam dühből, hálából meghatottságból, döbbenetből a burpeeket, hogy a volunteerek azt hitték a sprintről értem be most! Át a falon, jön cölöp: burpee - nyomom. Megjelent Piri! Megöleltem, elsírtuk magunkat. Baszki Pirii, megvan!! Zsákfelhúzás: 30 burpee. Olyan boldogan nyomtam le, mintha most kezdtem volna a futamot! Már multibar helyett csak egy pár méter hosszú kombinált majomlétra várt ránk. Figura elkattint egy pikcsört és megyek is előre a burpee zónához. Úgy lenyomtam a 30 burpeet, hogy közben vigyorogtam és sírtam egyszerre. Tudtam, tudtam hogy ez az utolsó 30. Nagy fal. Anti épp akkor ért oda, bakot tartott, átmásztam totojáztam. Ott a Finishline, ahol mindenki integet, mosolyog, hogy menjek már be! Kattognak a gépek, fotóznak, én meg nem hiszem el hogy ott állok. Lelassult az idő, mint a filmekben: nem hallok semmit, csak a szívdobogásomat és a lélegzetemet. Lassítva láttam a mosolygós arcokat, a mozdulatokat. Majd hirtelen visszagyorsul minden és akkor befutok. Megkaptam az érmet és nem hittem el!

Olyan szintű megállíthatatlan zokogás tört ki belőlem, hogy hosszú percekig ott zokogtam a célban. A végtelen meghatódottság, és a hit magamban, a büszkeség. Néztem az érmet, fogdostam, puszilgattam. Enyém! Sikerült, de hogy? Úristen. Itt van. Egyszerűen ez volt az egyetlen opció amire nem készültem fel, hogy sikerülhet is. Az legelején amikor megnéztem a finishline-t, elképzeltem, hogy átlépek rajta és összesek, sírok az örömtől. Felidéztem a tavalyi célba érkezésemet a Tatra Lomnicon pont egy éve: az az érzés eszméletlen volt és felemelő. Legyőztem magam. De a mostani ötször durvább volt. Csak sírtam és sírtam és sírtam, az örömtől, a megdöbbenéstől, a büszkeségtől, a csodától. Annyira gyönyörűséges ez az érem. Itt fekszik mellettem és csodálom most is. Olyan sok van benne és ezzel, hogy ez sikerült 3x trifecta finisher is vagyok, úgyhogy még egy érmet is kaptam mellé. Plusz életemben nem futottam még maratont terepen, tehát az is megvan. Többszörös gyönyör és behatás ért. Most is zokogok. Ez a flow érzés, azt hiszem! Csoda! Hálás vagyok mindenkinek, akivel útközben találkoztam segített bármivel, és hajtott tovább. Örültem a sok ismerős arcnak, annak, hogy együtt szenvedtük ezt végig. Többek lettünk 16-szor kellett burpeeznem és a teljes, célba érési időm 11.58 perc lett, 49 km, 2200 szint, 65 akadály. Köszönöm azoknak, akik hittek bennem, és azoknak is akik nem. Nem baj, én sem. Mi mindenre képes egy ember? Hihetetlen! Hol van a határ vajon? Mi rejlik még bennünk amiről nem is tudunk.?

Az én boritékomban pedig ez állt:

„ Mi az, ami képessé tesz bennünket, hogy elérjünk egy célt, egy álmot? Csak ez a kis szó: AKAROM! Nincsenek leküzdhetetlen akadályok, csak emberek, akik nem hisznek az akadályok leküzdésében”

Hajrá Dia! ( a Célban Várlak!) <3

Ultra Beast Vechec 2016 - Diana Meral Yamak