V. Garmin GróTrapp, 2019.05.25. @Zalaszentgrót

2019. június 17. 10:19 - ocrguest

Sár a köbön...

61162749_2432991953602148_4034097755604385792_o.jpg

Idén ötödik alkalommal került megrendezésre a zalaszentgróti GróTrapp , mely versenynek a nevét is kimondani már önmagában felért egy komoly akadálynak számomra a raccsolásom végett, de szerencsére a szervezők és a pálya biztosított arról, hogy ne ez okozza a legnagyobb problémát. Először vettem részt az eseményen, de ahogy az sejthető az előző mondatomból, nem utoljára. Csak egy pár hete futottam bele az eseménybe a Facebookon, de az előző évi összefoglaló videók, azokon belül is a nyakig saras, dagonyázós feladatokat látván nem volt kérdés, hogy én, mint zöldfülű, valamint a csapat egyik öreg rókája részt veszünk rajta az OCR Verest képviselve. Nem mondható el, hogy túlzottan frissen indultunk volna neki, a délutáni rajtok miatt kapva kaptunk a lehetőségen, hogy még aznap reggel egy másik versenyt is letudjunk magunk mögött - kezd rossz szokásunkká válni.

Mindezek ellenére úgy álltunk hozzá, hogy egy laza 5 km-es táv, sík terepen nem okozhat meglepetést, p*csafüst lesz. Hát nem… Kezdetben kisebb aggodalom fogott el minket, nem tudtuk, hogy mire számítsunk a regisztrációnál, milyen kígyózó sorok fognak kialakulni, időben rajthoz tudunk-e állni. Ahogy megérkeztünk, nyomban minden kétségük alább hagyott. Kellemes csalódást okozott a regisztráció, minden pikk-pakk megvolt. A futamoknak megfelelően voltak felállítva a regisztrációs pultok, így sok versenytől eltérően, nem voltak kilométeres sorok, mindenki 4-5 perc alatt hozzájutott a rajtcsomagjához. A parkolással sem adódott probléma, a termálfürdő parkolója mindenki számára bőven adott helyet, nem voltak fennakadások. További pozitívum volt, hogy nemcsak a szervezők, hanem a fürdő dolgozói is nagyon kedvesek és segítőkészek voltak, nem fapofával, életunt arccal vártak minket, ahogy az a legtöbb eseménynél zajlott az utóbbi időben.

61695976_2439048709663139_1696219538812567552_o.jpg

Már ezek az apró dolgok is kellőképpen jókedvet biztosítottak a számunkra, bármilyen röhejesen is hangzik. Tehát a gyors becsekkolást követően, megvolt az annál is gyorsabb átöltözés, majd következett a terep feltérképezése. Ez mindössze abban merült ki, hogy letelepedtünk az egyetlen büfé közelében, ami nyitva volt a helyszínen, majd vártuk, hogy ismét rajthoz állhassunk. A szervezők tartották magukat programtervhez, nem volt egyetlen perc csúszás sem. Az első futamot megelőzően volt egy kellőképpen átmozgató bemelegítés, majd megkezdődött a verseny. A kb 40-50 főből álló turnusok 5 percenként indultak - személy szerint erre talán több időt hagytam volna, mivel egyes akadályoknál kisebb fennakadást okozott az embertömeg.

61457473_2433794646855212_2106991125830041600_o.jpg

Például már az első feladatnál, mely során - mintha egy félbehagyott, építkezésről megmaradt – téglaalapkora kellett fel-lemászni, valamint ezeken kellett egy vonalban végigmenni (magába foglalva egy balance akadályt is). Ezt követően hosszabb szakaszon csak futni kellett, élvezve a verőfényes napsütést és az annál is szebb tájat, majdhogynem nyakig érő fűvel övezve. A szervezők által korábban lekaszált futóösvény eltéveszthetetlen volt. Személy szerint nagyon tetszett, egy kicsit Jurassic Parkos hangulatot teremtett a környezet. Ezt követte a hatalmas szalmabálák átugrálása a tűző napsütésben, majd ezt egy erdősebb, akadályokkal tarkított szakasz követte. Kellemesen felfrissítette az embert a hűs Zala, és ugyanezzel a lendülettel ki is merítette.

61546213_2432991653602178_8255744423648821248_o.jpg

Hiába akart gyorsan menni az ember, a vízben lévő ágak, gyökerek gondoskodtak arról, hogy ne menjen ez olyan könnyen. Az egyik pillanatban még villámok gyorsaságával szeled a vizet, a másikban pedig próbálod menteni a helyzetet, hogy ne ess kínosan arccal előre. Néhol okozott problémát az ösvények szűkössége, de nem volt olyan vészes, mindenki ügyelt arra, hogy odébb húzódjon, ha egy gyorsabb vetélytárs közeledett. A sík terep ellenére az erdős részeken akadtak alattomos emelkedők, melyek hosszútávon igencsak igénybe vették az embert (sajnos nem ápolok szoros barátságot az emelkedőkkel, a legkisebb szintkülönbséget is rémálomként élem meg), azonban ezek még csak, amolyan előjátékai voltak egy kifejezetten váratlan kaptatónak. Hirtelen azt hitte az ember, csak képzelődik - erről nem volt szó.

61711550_2439048382996505_1983271212729499648_o.jpg

Ennél a pontnál kapta el mindenkit a „na, bmeg” életérzés. Ha egy pillanatra is azt hittük, hogy majd szépen végig battyogjuk egy-két buckával a versenyt, akkor nagyot tévedtünk. Kezdetben még két kötél segítette a hegymenetet, a későbbiekben már csak egy, ami nem bizonyult elegendőnek a jelentős létszámú versenyzők számára. A keményebbek minden segítség nélkül vágtak neki, de ahogy láttam a felénél már többször is átgondolták, hogy ez tényleg jó ötlet volt-e. Pár asztmás rohamot követően ismét barátságos, vízszintes szakasz következett újabb akadályokkal. Összességében az akadályok jók voltak, abszolút nem bizonyultak teljesíthetetlennek. A zsákcipelésnél teljesen normális keretek között maradtak, nem estek túlzásokba, hogy az adott embernél is nehezebb bucit hurcolássz magaddal. Bár az nem igazán tetszett, hogy a gyerekek számára nem voltak külön zsákok, hanem a nőit kellett magukkal vinniük.

61369509_2432991756935501_2420747725277495296_o.jpg

A raklapokból összeállított - a gátfutáshoz hasonlítható – mini akadályok ötletesek voltak, de itt is inkább az akadály szűkössége okozta a problémát. Csupán egy ember fért el rajta, és mindössze 2 oszlopban voltak felállítva, úgyhogy itt is a várakozás volt a legfőbb gond. De ez a versenyek velejárója - gyorsabban kell futni, ha nem akarsz várni. A szögesdrót alatti kúszásnál az önkéntes tűzoltók gondoskodtak arról, hogy véletlenül se maradjon senki iszapmentesen, bár amekkora dagonya fogadott minket a nap végére, nem kellett ettől félteni senkit. Ezt követte a „gumihegy”, - nem nehéz kikövetkeztetni a nevéből - egy rakás gumiabroncson kellet átküzdenünk magunkat, különösebb problémát nem okozott, ahogyan a palánk sem. Teljesen korrekt volt, fellépő is volt rajta, a túloldalon pedig egy hatalmas szivacs várt ránk. A cél felé haladva, amikor már az utolsó tartalékainkat éltük fel, megérkeztek a jó kis cuppogós, cipő beszippantós, dagonyázós vizesárkok.

61020128_2432992553602088_414669007845588992_o.jpg

Nekem kifejezetten tetszett, ötletes volt - egyik mederből, kisebb dombot megmászva, a másikba érkeztünk, közben vissza-visszatekintgetve, hogy még megvan-e a kis surranónk a lábunkon. Végül a finishez érkezve, amikor már tényleg azt hitted, hogy nincs tovább, vége, csak be kell esned a célba (bár ez nekem majdnem sikerült), szemben állsz egy slip wallal. Őszintén, ezen a ponton már nem esett olyan jól a kis lelkemnek. Önmagában nem egy nagy kihívás felmászni rá, de úgy, hogy Te is, a palánk is hihetetlen módon vizes, saras vagy… hát, nem egy leányálom. A tetejéig még fel lehetett szépen evickélni, azonban ott jött a bökkenő, hogyan tovább. Ha az egyik kezeddel akartál ráfogni a peremére, akkor fennállt a veszélye annak, hogy kicsúszik a lábad és lepottyansz róla szépen, vagy még lógsz egy kicsit a kötélen, hátha valami isteni csoda folytán feljutsz a tetejére.

60972586_2432991983602145_3899687647429263360_o.jpg

Ha pedig az egyik lábadat akarod beakasztani (ahogy azzal én is próbálkoztam), akkor ugyanez a forgatókönyv játszódik le. De, ha akkora mákod van, mint nekem, akkor úgy vágódsz hanyatt a palánkon, hogy mindkét lábad az ég felé áll, így a még meglévő maradék erőddel, húzod magad fölfele a kötélen, seggen csúszva, majd mindkét lábadat beakasztva, egy laza mozdulattal már fent is vagy a csúcson, és annyi a dolgod, hogy lemássz a túloldalt. Ha akartam se tudtam volna ezt szebben megoldani, de úgy érzem, sikerült egy új és egyben röhejes technikát kialakítanom.

Összességében egy nagyon jó versenyen vettünk részt, az esemény lebonyolításának tekintetében semmi panaszunk nem lehet. Ár-érték arányban tökéletesen megfelelt, azt kaptuk, amiért fizettünk, talán még többet is. A terep adottságai kellőképpen ki voltak használva, talán még több akadályt el tudtam volna képzelni, valamint a büntetőfeladatokat hiányoltam, ugyanis érdekesen festett, hogy valaki minden erején azon volt, hogy legyűrje az utolsó akadályt, míg mások nemes egyszerűséggel elsétáltak mellett, de mindenki maga számoljon el a lelkiismeretével. A gyakorlott versenyzők számára jó edzésnek bizonyulhat ez a verseny, míg nekünk, egyszerű halandóknak, egy élményekkel teli kihívásnak. Még igencsak gyerekcipőben járok az akadály és terepfutó versenyek világában, tavaly december óta ragadott magával ez a légkör, így az sem mondható el, hogy rutinos versenyző lennék, annál inkább egy lelkes túlélő.

 

Beszámoló: Eckert Fanni
Fotók: GróTrapp Facebook

Szólj hozzá!
Címkék: 2019 grotrapp

A bejegyzés trackback címe:

https://ocrmagazin.blog.hu/api/trackback/id/tr1614897922

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása