2018 számomra mindenképpen a HDR éve volt. A tavalyi Wild futamon voltam először, szerelembe estem rögtön (és ott is maradtam). Célom volt az idei szezont “kimaxolni” - minden versenyen részt venni, megszerezni az érmeket, sőt, önkénteskedni is mindenhol. A kollekcióból csak a cseh verseny hiányzott, így már a májusi lengyel megmérettetés után biztos volt, hogy megyünk a sörök hazájába is.

Mivel számunkra a verseny reggel 7-kor kezdődött az eligazítással, ezért már pénteken megékeztünk a szomszédos városkába. A kutyák számára mindig nagy élmény maga az utazás is, így a pénteki napon sem kellett már altatni őket. Szombaton a pályára érve már tudtuk, hogy ez is egy teljesen új élmény lesz - sosem futottunk még ennyit nézők előtt. Gyönyörű volt a felkelő nap fényében a ködös táj, a távolba nyúló fenyőerdők látványa. Mivel azonban a megelőző napokon heves esőzések voltak, tapasztalt HDR-esként már tudtuk, hogy a bokáig érő ragadós sár azért nem lesz leányálom :D

Az állatorvosi ellenőrzés kicsit lassabban haladt a megszokottnál, az országok közötti eltérő szabályozás az elején fennakadásokat okozott (a cseheknél kötelező a kombinált oltás, ami például Magyarországon nem és néhányaknak lejárt már ez az oltása, vagy éppen a pecsételés nem volt megfelelő).

Szerencsére ezen a ponton is átjutottunk, megkaptuk a szokásos induló csomagunkat rajtszámmal és chippel, aztán kisétáltunk az előírt akadályhoz. A 10-es akadálynál, a pálya egyik legtávolabbi pontján, egy fenyőerdőkkel övezett fennsíkon voltam, ahol gumitaposó akadályon kellett átfutniuk a versenyzőknek. Remek volt látni a számtalan fajtájú, méretű kutyát, akik néha megijedtek ugyan az akadálytól, de végül mindannyiukat átsegítették gazdáik.

Végül mi az utolsó futamban indultunk el. Eddig minden versenyemen más csapat színeiben indultam, most a cseh versenyen egy “minicsapattal” a Gibbon Games-t képviseltük. Jövőre már 6 fősre bővülünk remélhetőleg ;)

A verseny rögtön egy lankás lejtővel majd egy sokkal meredekebb emelkedővel indult, amitől tartottam, hogy a több száz előttünk ott áthaladó csúszdává tapossa majd. Szerencsére ez nem történt meg, könnyen tudtunk haladni a szinte lépcsőssé alakult talajon. A tetőn várt minket a megszokott SINB kenneles akadály, majd ereszkedni kezdtünk és elindult a szerpentin dombra fel, dombról le. Egy új akadály volt, ahol szlalomban gumikon kellett átmászni, szerencsére nekem nem kellett még a kutyát is pakolgatni, felpattant magától mindenütt :)

A hatodik, lépcsős akadály után egy hosszú lankás emelkedőn távolodtunk el a pálya fő részétől, aminek a végén várt ránk a zsákcipelés és a frissítő. Innentől jött a pálya (számomra már ismert) leggyönyörűbb része. Mivel a legvégén voltunk az indulóknak, tulajdonképpen ketten, két kutyával csináltuk végig a pályát. Magasba nyúló fák között, hangtalan talajon vezetett az utunk, mesebeli fényekkel, madarak hangjával a szélben. A kúszóban csúszással meggyűlt a bajunk, mivel dombnak felfele kellett mászni, amiben a kutyám nem látott át, ezért nem nagyon akaródzott bemennie. Utánam bemászott, majd a kúszón belül átpasszírozta magát rajtam, ez emlékezetes pillanat marad számomra :D Találtunk még egy kutyaházat is az erdőben, majd óvatosabban haladtunk egy kavicsos, csúszós részen. Nem sokkal később ismét kiértünk a fennsíkra, jöhetett az utolsó etap - jéghideg vizes akadály, A-palánk, majd az eddig nem látott utolsó pont, a sárcsúszda.

Számunkra a HDR tényleg egy életérzés, kívülről-belülről, így méltó módon szerettük volna elbúcsúztatni - az akadály végén mind a ketten adtunk egy-egy sárangyalt magunknak, a pályának és az egész idei versenysorozatnak. Én egy nadrággal kevesebbel, de ezt ellensúlyozandó egy réteg sárpakolással gazdagabban jöttem le a pályáról.

Minden verseny után azt éreztem, hogy közelebb kerültem a kutyámhoz, magamhoz, hogy volt egy-két-három órán, amikor nem e-maileken, telefonokon, munkán gondolkodtam, hanem csak azon, hogy milyenek a fák, tiszta a levegő, hűvös van vagy épp szebben süt a nap. Az akadályoknál érzem, hogy bízik bennem a kutyám, hogy mindenhol figyel rám, amit át tudunk hozni a mindennapokba is. A külföldi versenyek varázslata az is, hogy a verseny után még egy estét abszolút az élményben töltünk - nem otthon, a gép elé csüccsenve készülünk a hétköznapokra, hanem a kutyákkal összebújva fetrengünk az ágyon és járjuk be képzeletben a pályát újra és újra.

Jövőre is mindenütt ott a helyünk :)

Beszámoló: Bérdi Fruzsina
Fotók: Hard Dog Race hivatalos