Januárban Levi barátom mesélte, hogy milyen jó volt a skóciai Ultra versenye tavaly és idén is tervezi, hogy elmegy. Talált is egy nagyon kedvező repülőjegy ajánlatot, megtetszett a dolog, akkor még csak kirándulásként gondoltam a dologra. Aztán jött a nyár, közeledett a dátum. Összejöttünk már hatan akik megyünk. Néztem, hogy trifecta hétvége lesz, szombaton Beast és Ultra futamok lesznek. Elterveztem, hogy futok egy beastet, arra is edzettem teljes gőzzel. Pont készülök nevezni, amikor Levi ír, hogy a sérülésből még nem gyógyult fel, eladó az Ultra nevezése. A bennem élő kretén egyből közbeszólt, hogy „Csapassuk!!!”
Így alakult, hogy végül kétszer akkorát futottam, mint terveztem, de így utólag abszolút megérte.
Pár szót Skóciáról:
Sok országban jártam már, de ilyen szép helyen még nem! Teljesen ámulatba ejtett az ország! Azok a hegyek mindenhol! Na meg azok a színek! A zöldnek olyan gyönyörű árnyalatai vannak ott, amikor kisüt a nap!
Folyamatosan csak az az érzés volt bennem, hogy fel akarok mászni azokra a hegyekre. És hát, na, fel is mentünk párra. :D Mert verseny előtt 1-2 nappal hegyet kell mászni, miért is ne fárasszam ki az izmaimat. De egyszerűen muszáj volt…!
Utazásunk első 3 napjában megnéztünk Edinburghot, Perth és Dundee városát és út közben pár gyönyörű helyet, kastélyt, tavat és hegyet O:) 3. nap este megnéztünk a verseny helyszínét, felvettük a rajtcsomagot és meglestük a versenyközponthoz közeli akadályokat. Aki volt már hasonló versenyen, az tudja milyen kellemes érzés 10 fokban állva nézni a 3 vizes árkot, amibe másnap bele kell menned és az utolsónál alá is kell merülnöd. Mindezt kétszer…
Jött a verseny reggele, gyors rántotta, kávé és indulunk csapatosan a helyszínre. Még sötét volt, amikor oda értünk és 6 fok… Mivel a város egyik terén volt a helyszín, a rajtok hangosítás nélkül zajlottak. Az Elit úgy elindult, hogy észre se vettük. Aztán jött az elit női és mi, az Age Group futamok. A rajt előtt a főszervező hölgy elmondta a szabályokat, röviden minden mászásnál kétszer olyan hosszút kell menni, cipekedéseknél meg dupla súly. Aztán pár motiváló gondolat és rajt. Gyorsan pár palánk, futás át a vasúti hídon és hegymenet felfelé. Andrással az első körben majdnem végig együtt mentünk, ez sokat segített.
Vízszintes maximum véletlenül fordult elő a pályán, folyamatosan vagy fel, vagy le mentünk. Nagyon gyönyörű terepen vezetett végig az utunk és persze nagyon nehéz akadályokkal tűzdelték tele. Például: A zsákcipelésnél 2db 30k-os zsákot kellett vinni dombnak felfelé és le. A vödörcipelésnél kb. 50 kg-os vödröt vittünk majdnem másfél kilométeren át. A mászós feladatoknál vagy dupla hosszúságút kaptunk (16 lánc volt egymás után az Olympuson, nem 8…), a multirigen kiszedtek minden második gyűrűt, szóval teljes kartávolságnyira voltak egymástól. Ja és a favorit: 20 kg-os tégla húzás láncon. Konkrétan térdig érő dagonyában. Kettőt…
Az első kör vége felé, már a városban volt egy akadály dömping, multiring, 3 palánk, kötélmászás, zsákfelhúzás és dárda. Itt sokat segített a csapat, akik ott vártak és szurkoltak. Ezután jött a fesztiválterület. Ott még 6 akadály, be is görcsöltem, ahogy illik pont egyensúly előtt… Aztán víz alá merülés.
Ez után depo pont, az előző nap leadott csomagomból gyorsan betoltam egy energiaitalt, 4 adag magnéziumot, só tablettát és egy müzli szeletet. 5 perc pihenés és jöhet a második kör. Tudtam mi vár rám, taktikázva, energiát kellően beosztva mentem végig rajta. A kör második felében szinte félhalottként csak mentem előre gondolkodás nélkül. Menet közben furcsa volt, hogy nem láttam Ultrásokat, „csak” a Beastet teljesítőket. Mindegyikük aranyos volt, szurkolt, bíztatott, amikor elmentem mellettük. Vagy épp a fejüket fogták, hogy lehet ebből a rettenetből két kört menni. :D Gyorsabban telt a kör, mint az első. Egyszer csak jött a második (illetve 4.) zsákcipelés, Gábor ott várt. Nagyot lendített rajtam, tudatom visszatért a valóságba. Gyorsan megsétáltattam a laza 45 kg-ot és együtt futottunk visszafelé a fesztiválterületre. Feldobódva, hogy végre közel a cél, nyomtam neki ezerrel. Dárdát mellé dobtam, nem baj, örömmel nyomtam a burpeet. Fesztiválterületen csinálom a monkey bart, érzem, csúszik a kezem, nyomom neki, ahogy csak tudom, és ahogy a nagykönyvben meg van írva, a legutolsó rúdról csúsztam le, épphogy mellé ütve a csengőnek. Önkéntes csajszi mosolyog rám, és közli, hogy 30 burpee. És ez a rohadék hangosan, egyesével csak rám nézve számolta! Jó, hogy nem értett magyarul, bár a nézésemből és hangsúlyomból sejthette miket mondtam rá. :D
Ezután lajhár mászás, halál fáradt kézzel. Csinálom szépen, végigérek, nyúlok a csengő felé, Gábor is elfordul, hogy mehetünk, egyezer csak egy pillanatra eltűnt a világ, lecsúsztam és 1,5 métert estem egyenest a hátamra. Amennyire már fájt mindenem, ez elfért.
Jött egy utolsó fürdés a sárban, 2 palánk és cél. Teljes extázis, nagy öröm, csoki és megyek az eredmény sátor felé, ahol osztották az Ultrás érmeket. Önkéntes lány nézi a gépet, majd annyit mond, összesített 12. Fél percig csak nézek rá, el se hiszem, megnézem még egyszer és tényleg. Age group eredményről még semmi.
Gyorsan elmentünk a kocsihoz, tisztálkodás, öltözés, gyors poszt Facebookra. Majd vissza mentünk, kikértem a megérdemelt sörömet, majd csörög a telefon, András közeleg. Utolsó 1 kilométeren végig szurkoltuk, beért, összesített 24-ként! Nagy öröm együtt. 20 perccel később vissza mentünk a sátorhoz, megkérdeztük az korosztályos eredményt, csajszi döbbenten rám néz: 1. lettél! Válasz gyanánt felkiáltottam örömömben! Fél év felkészülés, 18 kg fogyás és heti 7-8 edzés meghozta eredményét.
Jött az eredményhirdetés, kategóriámban nem hirdettek eredményt még. Döbbentem kérdezzük a szervezőket, hogy mi történt, annyit mondott, hogy még nem ért be a többi helyezett. Utólag kiderült, hogy több órát rávertünk a többiekre. Szóval ceremónia nélkül, a főszervező a nyakamba akasztotta az érmet és indultunk a szállásra zuhanyozni.
Este ünnepeltünk, megettem egy családi pizzát, 2 sörrel és egy whiskyvel. Amennyire fáradt voltam, ki is ütött rövid időn belül. Utolsó előtti napon már nem másztam hegyet. :D Sokat kocsikáztunk, sok szép helyre ellátogattunk. Hétfőn pedig délután hazajöttünk.
A végén egy kis különbség a mi régiónk és a kinti verseny között. Ezeket nem kritikának szánom az itthoni versenyekkel kapcsolatban, inkább javaslat, hogy minek örülnék, ha nálunk is lenne:
- Ami szemet szúrt először, a homokzsák rendes varrott, fekete, spartanos feliratú, tépőzárral nyitható és zárható zsák, pontos súllyal ráírva, normális fogással. Míg itthon ezt egy inkább zsákban ugrálásra alkalmas zsákkal megoldják.
- A multiring tényleg csak gyűrűkből áll, nincs benne rúd és kötél.
- A vödör is rendes, fedéllel ellátott, kellemes fogású vödör az itthoni fületlen, fedő nélküli, a széthullás szélén álló vödörrel ellentétben.
- Az Olympusnak nincs dőlése kint, teljesen függőleges, ami nagyban nehezíti a mászást.
- A lajhármászáshoz fel kell menni egy fém létrán kb. 6 fokot, onnan kezdődik és felfelé tart.
- A végén pedig a kedvencem, az egyensúlyozó trapézt alakú, vastag deszka, ami EGYESÉVEL KI VAN TÁMASZTVA! Tehát stabil. Míg itthon az egész egy kereten van, sokkal vékonyabb a deszka, le sincs támasztva, az oldalsó talpak a levegőben lógnak, és ha egy valaki leesik, az egész úgy kileng, hogy mindenki pottyan lefelé.
A frissítő pontokon nem csak víz van, mint itthon, vagy néha elszórva egy kis izotóniás ital. Kint minden ivóponton víz, kóla és energiaital vagy izo van kitéve valamint gumicukor és szőlőcukor. A nehezebb akadályok után is van mindig valami édesség vagy banán energia pótlás gyanánt.
A szervezés hibátlan volt, minden ment gördülékenyen. Ami kicsit hiányzott, hogy összesen 3 ételt és italt árusító kocsi volt kint, de így se kellett túl sokat sorban állni.
Összességében hatalmas élmény volt Skócia, amint tehetem, visszatérek, de akkor 2 hétre és csak túrázni a hegyekben és sátrazni. A versenyre is csak mosolyogva tudok visszagondolni, pedig fájt rendesen...
Jövőre, bár nincs tervben több Spartan a világbajnokságon kívül, lehet, kilátogatok a csapattal még egyszer!
Beszámoló és fotók: Buti Dávid blog
