Nehéz elképzelni, hogy lenne olyan honfitás, aki ne hallott volna Tihanyról és ne tudna felsorolni jónéhány nevezetességet, ami jellemzi a települést. Szerencsésebbek jártak is már ott, így a HUN Harcos ezen állomása már a helyszínválasztás miatt is vonzó lehetett. Megannyi vízió futott át az én fejem is, felvázolva különböző forgatókönyveket a hacacáré lebonyolítására, miközben olvastam a harcba hívó bulla szavait.
A regisztrációt reggel 7 és 8 közöttre hirdették. Szerencsére a hadba vonulók nagy száma ezt az irreális elképzelést felborította és folyamatosan látta el munkával az írnokokat. Lassan a tábor is kiépült, így a portya előtt azért nyugodt körülmények között lehetett készülni. Kiváltásgosabbaknak a Belső-tó látogatóinak kiszolgálását is végző, „Kotyogós Kávéterasz” elnevezésű, kőből felhúzott csehó is rendelkezésére állt. Világbajnok süteményeikkel és limonádéjukkal energiával töltötték fel a megfáradt bajtársak lelkét.
A vitézek érkezésére bokára aggatható chipet, a csatározás útvonalát jelképező karkötőt és felragasztható rajtszámot kaptak. Ez a megoldás a domonvölgyi csatában, melyben az egykörös ütközet részese lehettem bizonyított, itt viszont a hosszabb portya alatt sikerült a saját verejtékemnek legyőznie az enyvet így a végső akadályoknál már a zsebemben volt csak hű társam.
Seregszemle helyett, a sereg szemlézhette meg a cél előtt rá váró akadályokat. Twister, két fal és üres söröshordók. Ezekkel valószínű egy kört kell majd megtenni egy kijelölt útvonalon. Nem volt nehéz, előre örültem, hogy ezzel aztán a tavat is meg tudnám kerülni, egylábon ugrálva.
A leginkább dicsőségre vágyók rajtját boszorkányok által elszínezett füsttel és negyedóra csúszással sikerült csak elindítani. Vérre szomjazó lovagokat és formás amazonokat nem illik így megvárakoztatni, lanyhul a harci kedv is.
Az első megmérettetésre a mezőt átszelve, majd a tavat tovább kerülve körülbelül egy kilométeres roham után kerülhetett sor. Gumiabroncsból szőtt szőnyeg idegesíthetett, majd egy egyensúlyozós csapda okozhatott kisebb fejtörést. Innen helyi szőlősgazdák területei mellett vezetett az út egészen a Csúcs-hegy lábáig. Itt újabb próbákat kellett leküzdeni a továbbjutásért. A csatakereszt dobás jellemző kihívása a versenysorozatnak. Két próbálkozásból egynek kellett a kijelölt táblába beleállnia, ezt elsőre sikerült teljesíteni. Sorban jött a kőcipelés. Különböző tömeget kellett megmozgatnia a nadrággal és a szoknyával rendelkezőknek, így elmondhatjuk, hogy nem jelképes feladatról volt szó, és a testnedveket nem a hőség csalogatta elő a pólusokból. A memória inkább csak feldobta a zihálók hangulatát, mintsem komoly fejtörést okozott volna. Az elernyedt karoknak a végső döfést egy hatalmas fal megmászása adta.
Innen már nem volt megállás a táborból is jól látható, hegytetőn komoran elterülő Őrtorony kilátóig. Ezt a csúcson megkerülve és sziklás ösvényt követve haladt a csapat végig a Nyereg-hegyen dél fele a félsziget vonalán. Egy csodálatos látványvilág és lélekemelő kilátással lehettünk gazdagabbak, melyet az itt eltöltött idő mélyen a szívünkbe vésetett. Az élmények által megrészegedetteket gyorsan újabb kihívás rengeteg józanította ki. A tiszta fejre szükség is volt, újabb csatakereszt dobás, most azonban egy próbából kellett célba juttatni a vasat. Ez esetben sikertelen volt a kísérlet így az új büntető rendszerbe is belekóstolhattam. Pók, rák vagy medvejárás egy kijelölt szakaszon. A gyermeki lélekkel még vicces kis feladat, már erős szőrzettel rendelkező testnek fárasztóbb teendőt jelent. Az is igaz, hogy az egyhelyben végzendő bizonyos darabszámú, ugyanazon mozgást igénylő retorziónál igen hamar megtalálja a delikvenst a csalás szelleme, ellenőrizhetetlen a teljesítés. Itt ránézésre látszik, ki mennyire halad a büntetésben. A rövidebb kalandra vállalkozók itt voltak félúton, ahol a frissítő ponton ásvány és vitaminos vízzel, valamint gyümölcsökkel terhelhettük le gyomrunkat. Negatív fal segített égetni az energiát.
Nemsokára könnyes búcsút vettek a különböző távon versenyzők egymástól. A keményebb kihívásokat és ezáltal több élményt kereső kalandorok itt tapasztalhatták meg először, hogy nemcsak az erő és gyorsaság, de az odafigyelés is lényeges a cél elérése érdekében. A járt útról járatlanra vezettek a jelek és sziklás terepet az erdő sűrűje váltotta fel. Hol kitaposott ösvények, hol csak az erdei állatok által vájt csapásokon, hol eleddig fel nem tárt területeken át érkeztünk meg a következő próbatételhez.
A kijelölt tisztáson az ügyesség, erő és kitartás volt az, ami dominált a feladatok végrehajtása során. Egy libikókán kellett egyensúlyozva átjutni majd egy kétrészes, fák között kifeszített kötélen kellett lajhármászásban továbbjutni. Öles rönkökkel többszáz métert megtenni, miközben ágak, gallyak szaggatták bőrünket, tépték fel ruházatunkat. A már ránézésre is nehéz tönkök megemelve még súlyosabbaknak hatottak. Mivel a teher térfogatra is nagyobb volt annál, hogy keresztbe lehessen tenni a csuklyán, így egyik vállamról a másikra görgettem így próbálva enyhíteni nyomásának kínját. Ezzel a technikával sikerült megúszni, hogy meg kelljen állni, akár csak egyszer is, de súlyos árat fizettem érte. Még napokig visszaköszöntött a középkori masszázsmódszer fájdalma. Aki itt teljesített egy negatív palánk megmászásával indulhatott tovább most már „kifele az erdőből”.
Az idő előre haladtával és a mérföldek legyűrésével a tábor hangjai is egyre erősebbek és egyre hívogatóbbakká váltak az elcsigázott lelkek számára. Ezen a szakaszon volt még egy megtévesztő jelölés. A dicsőségre kiéhezve és lépteket szaporábbra vevő szerzetek figyelme könnyen elsikkadhatott egy újabb, a sűrűbe vezető jelzésen. Többeknek így plusz kilométereket is sikerül a surranókba pakolni, valamint a bosszúság poharába még egy kis mérget csepegtetni. Össze is gyűlt egy öt fős kis csapat és maradék távot együtt tettük meg. A kijelölt úton további betekintést nyerhettünk a területen fellelhető tisztás, erdő és hegyvidékének nyugalmába. Az idillt a következő erőpróba a homokzsák cipelés törte csak meg pár percre, ahol is újabb bajtársakkal duzzadt csapatunk. Itt már elég jól kivehető volt a célba érkezők dicsőítése és az előtte lévő akadályokkal küzdők biztatásának zaja.
Már csak pár van „belőlük” tartotta a lelket bennünk a gondolat, de ez a történet sem lenne kerek, ha nem lenne benne legalább egy csattanó. A hagyomány szerint a váradi pasa száját hagyta el a mondat, de szelleme minket is megkísértett:
"Ne siess Uram, hátra vagyon még a fekete leves!"
Szemünk ameddig ellátott különböző furfangos és embert igénylő feladatokat tárt fel. Olyan barikád rengeteget kaptunk, hogy a Magyarok Istene adta a másikat. Már a felsorolásba is belefárad az ember, nemhogy a leküzdésükbe.
Kezdődött egy hosszabb kúszással szöges drót alatt, majd cargo-n felmászás, rúdon lecsúszás (ügye mindenki szeretett volna tűzoltó lenni kiskorában?), a dárdahajítás elsőre meglett. Az íjászat során 3 vesszőt kellett célba juttatni, de a kísérletek száma nem volt maximalizálva, így mindenki kénytelen volt megtanulni bánni e jellegzetes fegyverrel. Az „olympus” oldalát a vízszintesen belefúrt lyukakba illeszkedő tüskékkel lehetett megmászni, hogy lábad ne érje a földet! A „begyűrűzve” már bemutatkozott az előző kihíváson, itt szerencsére kapott egy kis fejlesztést, a tüskék nem lefele, hanem kissé felfele álltak és nem egyesével kellett rakni karikákat a fokokon. Így már ez is könnyedén meglett. Önbizalomtól duzzadva kanyarodtam a célegyenesre, mit nekem söröshordó cipelés. Akkor fiúknak két darab, fej fölött, focipálya kör. Lelkesedésemet a tornádó erejével sikerült megsemmisíteni. Így már nem is olyan egyszerű a feladat. A vége felé mosolyom csalóka lehetett, bal vádlimba görcs vetemedett. Kínlódva vágtam a földhöz a sörtartókat, amikor már úgy éreztem jóból is megárt a sok, ebből meg pláne.
- 30 burpee – jött az ukáz az egyik segítőtől.
- Azt a rézfán fütyülős réz angyalát! – fakadtam ki, csak más szavakkal.
- Ez feladat, nem büntetés…
Ha egyszer a honi krónikások készítenek majd egy Magyar értelmező kéziszótárat, javaslom a „g3c!ség” szócikkhez ezt a jelenetet felróni.
Életem leglassabb megoldását produkáltam, miközben azon gondolkodtam, hogyan lehetne ezt a helyzetet szépen megfogalmazni. Nem jutottam eredményre.
A két falra már egylábbal ugrottam, a twisterre pedig az esélytelenek nyugalmával másztam. Aztán rajta keresztül szélsebesen. Tök könnyű, csak csinálni kell.
Célban mosolygós leány, érem, két szín közül választható póló, gyümölcsök és víz vagy sör várt.
Érdekes, hogy mindkét táv teljesítéséért ugyanazt kapta jutalmul. Az érem mintázata pedig megegyezett a Domonvölgyben szerzettel, csak az rézvörös, ez meg alumínium szürke. A pántok természetesen az eseménynek megfelelő nyomtatást kaptak. Piknikszerű hangulatban zsírosdeszka vagy bográcsos étel társaságában lehetett kipihenni a verseny fáradalmait.
Érdekes módon nem volt vizes akadály. Az ember gyakorlatilag készül rá és elvárja két tó szorításában, hogy valamelyikbe azért csak beterelnek. Ezt alapvetően sérelmezném is, de a tihanyi félsziget szerencsére olyan szép és élménydús így is, hogy nem okozott hiányérzetet, hogy csak ezt az arcát kaptuk a tájnak.
Az erényöv így is tocsogásig megtelt.
Beszámoló: Veiger Gábor
Fotók: Bogáth Edit / HUN Harcos
