Személy szerint nagyon szeretem a BakonyRun futásokat mert bár akadály szempontból semelyik sem túl vérbő de minden esetben parádés helyeken kerül megrendezésre.
Jelen esetben a tetthely (Sobri Jóska Kalandpark) a vártnál könnyebben volt megközelíthető. Az odavezető út (M7/8-as) Budapest felől a nyár ellenére is hibátlan volt. A kalandpark kulturált infrastruktúrát biztosított a rendezvényhez ráadásul teljesen megfizethető vendéglátó egységekkel rendelkezik.
Szóval jól indult minden de azért puffogtam egy sort a szervezőknek, hogy mi értelme az éjszakai versenynek ha az első futamok világosban mennek. Ettől függetlenül Ismerve a verseny „egyszemélyes” akadályait bekértem magam az első hullámba ami 19:30-kor indult. A rajtnál nagyképűen zsebre is vágtam a fejlámpámat mondván erre nekem ma nem lesz szükségem.
A rajt utáni másfél kilométer nem volt túl érdekes. Egy enyhén emelkedős aszfalt szerű úton kellett nyargalni. Arra jó volt, hogy kellően szétzilálja a mezőnyt az első akadályig ami két inverz fal volt. Innen jött végre az erdős szakasz. Először lefelé aztán kicsit meredekebben felfelé. Néhány perc futás után be kellett lássam, hogy baromság volt puffogni - az erdőben bizony már ilyenkor is sötét van. Szégyenszemre fel kellett vennem a fejlámpát.
Az erdei úton volt egy gumifalon átmászás majd egy olyan igazi BakonyRun-os mászóhálón átkecmergés. Jellegzetesek ezek a hálók mert szinte sehol nincsenek kifeszítve ráadásul nem szimplán fel-le, hanem középen van egy nagyjából vízszintes rész is. Rögzítés nélkül nyeklik-nyaklik mint a takony – ha kellően belegabalyodik az ember akkor igazán mókás feladat.
Ez után következett a pálya legjobb része. Parádés díszletek között felfelé egy patakmederben. Egy mély árok alján kicsi csörgedező vízben csúszós kövek, süppedős sár és sötét – esős-kelős-csúszós-mászós. Ez a BakonyRun - ezért jöttünk! Sajnos csak pár száz méter volt de bearanyozta ez estét!
A patak után az erdőből a pálya legmagasabb részére, a domb tetején lévő tisztásra vezetett az út. Itt - 3.7 km körül - volt felállítva a BakonyRun legkontrasztosabb akadálya a palánk. Aki járt már ezen a versenysorozaton az tudja, hogy a többi hónaljmeleg akadállyal szemben ez a fal bizony rohadt magas.
Itt teszek is egy kis kitérőt – van egy tök jó történetem. Márciusban ez az akadály valahol a pálya végén volt felállítva. A palánk mellett valamilyen okból ottmaradt egy alumínium létra. Az előttem futó valószínűleg már találkozott az akadállyal korábban mivel nem állt neki ugrálni hanem egy szó nélkül kinyitotta a létrát és azon felmászva kelt át. Az önkéntes csak nézett mint hal a szatyorból. Erre az eshetőségére nem volt felkészítve. Mikor odaértem kérdeztem mi a kotta de csak annyit tudott mondani, hogy fiúknak a magasabb oldalon kell menni. Ott viszont volt egy alu létra amit ki sem lehetett kerülni – no mondtam ha így kell akkor így is lesz.
Most a sötétben viszont nem volt létra és nem futott senki körülöttem. Nem kérdeztem semmit hanem becsülettel nekiálltam nekifutkosni a palánk magasabb oldalának. Nem elég, hogy magas a palánk ráadásul a tetején marha vastag is a deszka – legalább 10 centi. Hiába sikerül elérni akkor még valahogy át kell fogni. Magamfajta vén törpének nulla emelkedéssel nem egyszerű feladat. Öt percet ugráltam mire sikerült átjutnom. Közben folyamatosan Kazinczy díjas, szépen cizellált körmondatokban dicsértem a remekmű alkotóját. Az önkéntes csak vigyorgott de nem mondott semmit.
Később kérdeztem a többieket, hogy ők mennyit szívtak a palánkkal. Mondták, hogy ők adva a hülyét megkérdezték, hogy melyik oldalon kell átmenni – a srác meg mondta tök mindegy. Így mindenki az alacsonyabb oldalon kelt át…
A tisztás végén frissítőpont, majd a sötétben egy lépcsős lejtőn vissza az élménypark területére. Itt jött pár száz méter patakban gázolás után a majomlétra. A parkon belül a tavon át fel a helyi dombokra aztán ott egy kötélmászással tarkítva fel-le-fel-le. A tóhoz visszajutva balansz, majd gázolás a mellig érő kellemes vízben be a tó közepén lévő szigetre. A szigetről egy pontonhíd billegő darabjain átugrálva lehetett eljutni célhoz.
A befutó előtt azért kellett még kúszni pár métert homokban, hogy mindenki úgy nézzen ki a befutófotókon ahogy egy akadályfutónak ki kell néznie verseny után.
A pálya jó volt bár kicsit rövid - kb. 6.8km és 320m szint. Nagyon élveztem, szívem szerint még mentem volna tovább. Nem volt sok akadály de éjszakai versenynél azt gondolom ez elfogadható. Negatívumként csak a szokásos BakonyRun hibát tudom megemlíteni - az akadályok marhára „egyszemélyesek”. Persze nem vérre menő verseny ez de azért ha már kicsengettél egy rakás pénzt nevezésre, utazásra, stb. – aztán a lelked kifutottad árkon-bokron-hegyen-völgyön akkor szeretnél haladni. Ezzel szemben ha valamelyik akadálynál sikerül beérni a bakonyi vadmacskák kerekpopsijú nagyonfittnesz csapatát, akkor ott befonod a szemöldököd mire sorra kerülsz. Persze ennek is megvan a szépsége, csak az már nem akadályfutás �
Mindent egybevetve nem okozott csalódást a BakonyRun Night Edition. Biztos, hogy ott leszünk a következőn is!
Beszámoló: Szimi
Fotó: Tóth József Figura (további képek itt)
