Tavaly év végén összenéztem az elérhető távolságban lévő OCR EB kvalifikációs versenyeket. Ezek egyike volt a Wildsau sorozat burgenlandi állomása. Bár elég feszesre sikeredett a július – Tvrdak Bratislava, Morzine, Kubinska H'ola, Epic Race Day Zero, Rock@Man DirtRun – azért belicitáltam a leghosszabb, 20+ - os távra. A képek alapján elsőre nem tűnt veszélyesnek. Meg aztán Morzine és Erzberg után azt gondoltam rosszabb már nem jöhet. No tévedtem…
A tetthely kulturált osztrák alsóbbrendű utakon közelíthető meg. Ezek az utak csak a számozásuk miatt nevezendők alsóbbrendűnek. A szinte állandóan járhatatlan M1-es után szinte felüdülés volt a sógoroknál a falvakban autózni. Egy héttel korábban végigszenvedtem a másik bányászbulin 26 kilométert – Erzberg, Rock@Man DirtRun – tehát volt friss összehasonlítási alap.
Az alapvető különbség a megérkezéskor szembetűnő volt. Míg Erzbergben kínosan ügyeltek rá, hogy senki ne kóvályogjon a bányában felügyelet nélkül, itt ezzel szemben már a parkolást is lazán kezelték. A leghosszabb táv versenyzőit leterelték a nettó bányába, hogy keressenek maguknak parkolóhelyet. Többen tanácstalanul bóklásztunk a bányagépek között a kocsikkal aztán rájöttünk hogy itt bizony nincs kijelölt parkoló. Ott állunk meg ahol tudunk. A többi táv résztvevői parkolhattak fent a „fesztiválterületen” kulturált körülmények közt is. Most sem értem mi oka volt ennek.
A becsekkolás osztrákosan túlbonyolított de az erzbergi monstre szerencsétlenkedéssel szemben egyszerűnek mondható volt. Itt csak két asztalnál kellett sorban állni. :) A verseny körökből áll. Egy kör 5+ km. Lehetett 1, 2 és 4 kört futni. Érdekesség, hogyha valaki két kör után feladta akkor még elvileg a 10+ kategóriában értékelve lett az eredménye. Az első rajt 10 órakor indult a 20+-os mezőny első hullámával. Már ekkor 30 fok felett volt a hőmérséklet – és ez állapot a nap folyamán csak romlott.A rajtnál egy hordágyról kellett indulni. Jópofa de sok értelme nem volt…
Mivel a pályát négyszer végigtoltam elvárható lenne, hogy pontosan emlékezzek az akadályok sorrendjére. A második kör végén meg is volt minden de aztán a fennmaradó két körben a totális szétcsúszás azt eredményezte, hogy csak homályos emlékképek alapján sacc/kábé tudtam összerakni a pályát.
A rajt után pár méterrel volt az az akadály amelyet innentől a táv miden méterén várt az összes versenyző. Egy vízzel teli konténerbe kellett bemászni ahonnan a vízszint közeli, függőleges csövekbe bújva létrákon lehetett kijutni. Nehézségi foka nem volt és végre hidegvíz!!!!
Végre hidegvíz!!!
Az ezt követő akadályok jól mutatták ezen bányaversenyek sajátosságait – ez teljesen megegyezett az Erzberben tapasztaltakkal. Nem kell szofisztikált akadályokat építeni hiszen tele van a bánya mindenféle géppel és eszközzel ami alatt/fölött/között át lehet mászni. Csövek, álló és fekvő fémlépcsők, konténerek, óriási kotrókanalak, gigantikus méretű rázópadok, meg egy csomó olyan dolog amiről normál halandónak halvány lila gőze sincs mire való.
Minek nevezzelek? - bányabiszbasz 1
Egy a közös mindegyikben: ezeket nem akadálynak tervezték. Nincsenek lekerekítve, itt-ott kilógnak csavarok, kiálló letört hegesztések, éles szélek, stb. - ja és a fémen a sáros, nedves OCR cipő úgy csúszik mintha vazelinen mászkálnál. Nincs kecmec, ha aláírtad a felelősségvállalásit akkor hajrá!
Minek nevezzelek? - bányabiszbasz 2
Szóval pár ipari akadály alatt/felett/benne után – még mindig a fesztiválterületen – jött egy keretre feszített mászóháló. Nem lett volna nagy mutatvány ha a tetejére nem raknak keresztbe-kasul spanifereket amelyek szinte teljesen megakadályozták a gyors átfordulást. Ráadásul a háló olyan durva műanyag kötélből volt fonva ami a harmadik kör elején letépte a bőrt a kezemről.
A spaniferekkel nehezített háló
A fesztiválterülettől egy hosszanti csimpaszkodórúdon lehetett elköszönni. Nem volt rövid – 6-8 méterre saccolom – de az igazi nehézsége az volt, hogy a napon legalább 60 fokra felhevült a rúd így a vége felé már rendesen égetett.
A grillezőn...
Az első párszáz méter megmutatta, hogy kb. milyen terepre lehet az elkövetkezendőkben számítani. Lyukba le, lyukból ki – járhatatlan köves, szétmállós, vagy éppen betonkemény, de tök egyenletlen talajon.
Ilyen és még ilyenebb...
Mielőtt beereszkedtünk volna a baromi nagy bányagödörbe jött még egy ipari remekmű. Egy négykézlábas kis szakadék tetején egy billencsről hátramaradt rozsdásodó platóra kellett kötéllétrán felmászni. Itt jöttem rá, hogy nem igazán szeretek kötéllétrán mászni – aztán még volt belőle később is…
Négykézláb a létráig
...aztán a létrán az ipari remekműre
Kicsi kúszás majd lefele a kráterbe vezető úton volt párszáz méter futható szakasz. Mint később kiderült ezt nagyon meg kellett becsülni mert ebből sok már nem volt a fennmaradó távon.
Az a kevés párszáz futható méter - avagy ember a Marson...
A bányagödör alján átmászni valami bányamonstrumon majd az első frissítőpont és bányagépek közé kifeszített lógós akadályok.
Átmászás valami bányamonstrumon a kráter alján
Odafelé az extrahosszú drótmajmot kellett megcsinálni. Simán kézzel nem volt megoldható. A többség kézzel-lábbal hanyatt lógva abszolválta de láttam olyat is aki a tetején próbálkozott.
Az extrémhosszú drótmajom próbára tette a legjobbakat is
Aztán irány ki a gödörből. Felfelé volt megint párszáz méter elvben futható szakasz – már akinek maradt ereje a brutálisan hosszú drótmajom után futni. Aztán jöttek megint a szokásos járhatatlan, esős-kelős, bukdácsolós, seggencsúszós vagy éppen négykézlábas-kapaszkodós bányaszakaszok.
A legkeményebbek kihasználták a rövid futható kaptatót
A 30 fok feletti hőmérsékletet még tetézte a bánya katlan jellege, az állandó por és a világos/fehér köves vagy kőporos felületről visszaverődő napfény. Másfél kilométernél a naptól és a portól félig vakon jött a második frissítőpont. Meg kell jegyezni, hogy a frissítőpontok nagyon korrektek voltak. Iso, víz, gyűmölcs, csoki mindenhol.
Ezen a frissítőponton indult és végződött a zsákcipelés. A zsák nagyon könnyű volt, nem kellett sokat vinni és a terep sem volt vészes. Ráadásul a zsák előtt és után is lehetett frissíteni.
Kicsi fel-le futkosás/csúszás/mászás után jött végre egy erdős rész. Ez nagy megkönnyebbülést jelentett minden körben mivel végre volt egy kis árnyék, ráadásul egy párszáz méteres lankás szakasz megint futható volt. Aztán persze vége lett a jó világnak, mert betereltek a járható útról olyan dzsindzsába hogy bozótvágókésből is csak a komolyabb segített volna. Az erdőben az első akadály egy függőhíd volt. Fent egy spaniferen lehetett kapaszkodni és úgy végigmenni a híd fokain. Nagyon élvezetes volt... Ez után jöttek a több részből álló, fák közé kifeszített spaniferek. Fentiben kapaszkodni, a lentin egyensúlyozni. Legalább 20-30 méter hosszú. Ilyen méretben igazán jópofa feladat.
Rögtön utána egy kis lajhár. Nem túl hosszú viszont a kötél nagyon durva. A harmadik körtől amikor már nem volt bőr a kezemen ez már nem volt finom.Valahogy minden versenyen sikerül belefutnom egy olyan akadályba ami egyszerűnek tűnik, aztán rémálom lesz belőle. No itt jött az én démonom…
A feladat tök egyszerű. Három méter körül egy vízszintes oszlop amire kötéllétrán kell felmászni, az oszlop felett átmenni majd lefele vissza a kötéllétrán. Valahogy ez minden körben rohadt szenvedős volt. Nehezítésnek az oszlop felett 30-40 centivel volt keresztben két spanifer. Logikusan mindenki ebbe kapaszkodott amikor felért az oszlopig. Mivel négy kötéllétrán lehetett mászni ezért általában mindig volt aki a spanifert húzta és mindig volt aki az oszlop felett és az adott spanifer alatt akart átbújni. No ez nem könnyítette meg a dolgot…
Az erdőből kikeveredve megint egy kicsi kúszás majd vissza a kráterbe. Lefele egy rövidet megint lehetett futni és egy pillanatig már láthatóvá vált a cél is de csak kedvcsinálónak. Átbújás egy kis csövön aztán a bányagödör szélén szépen körbe a jólmegszokott járhatatlan terepen fel-le. Útközben volt egy jókora dagonya ami sajnos semmiféle felfrissülést nem jelentett –az állaga közelebb állt a tejbegrízhez mint a cseppfolyós vízhez. Persze volt aki itt megállt és belefeküdt a dágványba – baromi meleg volt…Csak hogy ne legyen egyszerű az élet még ez után jött egy kellemesen hosszú négykézlábas kaptató a szokásos csúszós-omlós kivitelben amin kötelek segítségével tudta az ember felkínlódni magát. Innen nyaktörő út a gödör aljába ahol egy bányagép alatt átkúszva a kör visszatért az első frissítőponthoz.
Visszaérkezés a kráter aljába
A kör végén nem a drótmajom volt a feladat, hanem a szintén bányagépek közé feszített drótköteleken lógó madzagokból álló függőhídon kellett átjutni Az első körök után sikerült megtalálni a megfelelő technikát amivel komótosan de takarékosan végig lehetett menni a nem rövid akadályon. Üröm az örömben hogy a kötelekbe azért erősen kellett kapaszkodni ami igencsak megviselte a kellemesen felhólyagosodott, majd később leszakadt bőrt a kezeimen.
Volt aki speciális pókember technikát alkalmazott a függőhídon
Innen a befutóig már csak felfele vezetett az út. A célkapu előtti emelkedőn volt még egy 20 méter körüli háló alatti átbújás de az már nem osztott, nem szorzott.
A klíma, a terep és az ipari akadályok megtették a hatásukat - bár egy kör kevesebb volt mint 6 kilométer (alig 250 méter szinttel) itt a végén már senkinek nem volt őszinte a mosolya.
A célkapunál frissítő és útjelzőtábla: balra befutó, jobbra pedig a következő kör…
Noch einmal?
Érdekes és új élmény volt mentálisan feldolgozni a négykörös futamot. Az első kör után tudni hogy még mi vár rám háromszor. Minden akadálynál és kaptatónál számolni, hogy hányszor fogok még itt megszenvedni.
A negyedik kör nagyjából ki is esett. Azon nem nagyon tudom hogy jutottam végig.
Soha semmilyen távon, sem télen sem nyáron nem viselek kesztyűt. Eddig ezzel nem is volt gond viszont itt sajnos elengedhetetlen. Főleg a hosszú távra.
A versennyel kapcsolatban nagy negatívum, hogy az akadályok teljesítése nem igazán kötelező érvényű. Amolyan „becsületkassza” jelleggel vagy megcsinálod, vagy nem. Innentől kezdve – OCR EB kvalifikációs verseny ide vagy oda – szerintem az eredmények nem mérvadók. Minden körben voltak körülöttem olyanok akik még a legegyszerűbb akadályokat is kikerülték.
A másik ami fájt – persze ez csak ironikusan - hogy a szervezők az űrtechnikát meghazudtoló vízmelegítő komplexumot telepítettek így meleg vízzel lehetett zuhanyozni. Négy óra után a 34 fokos katlanban viszont pont nem a meleg víz volt ami hiányzott…
Az idei évben nálam bizonyítottak az osztrák OCR versenyek. Nyugodtan mondhatom, hogy ezek – Celtic Warrior, Rock@Man DirtRun, Wildsau DirtRun - tényleg csak az elvetemülteknek valók. A maga nemében mindegyik extrém. Olyanok amelyek mindegyikén megfogadja az ember, hogy soha többé ilyet – de persze két nappal később már azt figyelgeti a neten, hogy megnyílt-e már a nevezés a jövő évre is…
Beszámoló: Szimi
Fotók: Wild-sau.at
