Tavaly volt szerencsém Tóth Ádi fegyverhordozójaként részt venni Csehországban a Gladiator Race-en. Ott láttam először olyan vérprofin megrendezett versenyt ahol az akadályfutást az „akadály” szó felől közelítették meg. A helyiek mondták, hogy persze jó ez a Gladiator de aki igazán fogékony az ilyen jellegű elmebajra annak mindenképp ki kell próbálnia a Predator Race-t mert az az ami igazán valami.
Az utolsó lökést a tébolyba Bölcs Zoli barátom adta meg aki egy futás alkalmával megpendítette, hogy Ő bizony nevezett a Predator Master Weekend-re. Másnap már arra ébredtem, hogy nekem is meg volt a nevezésem…

A Predator-on három táv van:
* Dril, 5+ km, 20+ akadály
* Brutal, 10+ km, 25+ akadály
* Masakr, 15+ km, 30+ akadály
A Master Weekend mindhárom táv egy hétvégén történő teljesítését jelenti, melyet tavasszal Csehországban a Moninec nevű síterepen lehet megkísérelni.

A tetthely Budapesttől 550km. Javarészt a Pozsony – Brno – Prága autópályán. Aki járt már arra az tudja milyen – nem egy élmény, de megéri a szenvedést. Síterepről lévén szó szállás van helyben de sokan sátoroztak a parkolóban is. Nekünk sikerült egy olyan apartmanházban szállást szereznünk ami 100 méterre volt a start/cél területtől, tehát a futamok végén csak beballagtam és ruhástól beálltam a zuhany alá. Tökéletes volt!

A hétvége menetrendje szombat reggel a középtáv (Brutal), délután a rövid (Dril), majd vasárnap egésznapos programnak pedig a Masakr. A szabályok viszonylag egyszerűek: Ha nem megy az akadály akkor „handicap” ami legtöbb esetben több-kevesebb pókmászás, néha plusz futás, illetve egy esetben tóban gázolás.
A versenyzők kategóriája az Elite. Nekik vannak kötelezően teljesítendő akadályok. Ha nem megy akkor a segítők elveszik az Elite karszalagot és a versenyző átkerül az Open-be.
Az akadályok nagyrészét – főleg az Elite számára kötelezőket – akárhányszor lehet próbálni. Cipelős feladatoknál senkit nem érdekel hova teszed a vödröt vagy a zsákot – csak vidd el A-ból B-be oszt annyi.

Zolival már péntek este megvizsgáltuk a fesztiválterületen elhelyezett akadályokat. Az már elsőre látszott, hogy nem tréfarépa a történet. Ehhez mérten azt lőttük be célnak, hogy a fehér Elite karszalagunkat megőrizzük – bármilyen idővel.
Aztán az első kötelező akadálynál rájöttünk, hogy ez számunkra teljesíthetetlen de erről majd később…
Vasárnap reggel a Brutal és Dril – öszesen 25km, 1300m nettó szint és az akadályok 90 százaléka – után némileg zsibbadtan de sok tapasztalattal álltunk rajthoz a leghosszabb távon. Tudtuk mi vár ránk és már rég nem voltak Elite karszalagos illúzióink. A terv az volt, hogy hagyjuk a fiatal csikókat nyargalni. Mi majd szépen öregesen nyomatékból toljuk végig. Okosan és türelmesen tartalékolunk mert hosszú lesz és a zúzós akadályok szinte mind az utolsó kilométeren vannak.
Aztán a rajtzónában el is bukott a haditerv. A rövidebb távokon egyszerűen csak neki kellett menni a síterepnek hegymenetben aztán szépen jöttek az akadályok. A Masakr rajtjánál viszont mindenkinek választani kellett egy zúzalékkővel elég rendesen megrakott zsákot. A zsák súlya fiúknak 50 kg volt.

A gyilkos rajt...

 Nagyjából ötször próbálkoztam mire egyáltalán fel tudtam venni azt a rohadást a vállamra. 900 métert kellett felfele vinni a sípályán amiben 150 méter volt a szint. Csak, hogy ne legyen olyan egyszerű volt még egy palánk is útközben. A mai napig nem tudom hogy jutottam fel - az a 24 perc szinte teljesen kiesett.

Zoli és a rohadás nehéz zsák - az bizony ki volt tömve rendesen...

Lefele már viszonylag egyszerű volt a történet. Leérve be kellett dobni a zsákot a rajtzónába és neki lehetett vágni megint a sípályának. Az tartalékolásos stratégia kútba esett - várt a 20 km, 1000m szint és megszámlálhatatlan akadály…
Az akadályok jórészét már ismertük. Nem variálták túl a dolgokat. Volt emelkedős, homorú, függőleges és inverz fal. A függőlegesen volt fél méteren egy kis fellépő, cserébe viszont három méter magas volt. Az inverz falnál nem volt vita a fellépő használatával kapcsolatban - mert nem is volt. A teteje meg 240 körül. Minden faék egyszerű csak kicsit nagyobb mint amit megszoktunk.

 Inverz fal - nincs keresztléc, nincs vita...

 Itt kell megjegyezni, hogy a Predator-on engedélyezett a szögescipő használata. A mezőny háromnegyede abban futott aminek köszönhetően jelentős előnyben voltak az akadályoknál.
Voltak végtelenül egyszerű akadályok – ilyen pl. amikor egy két méteren lévő vízszintes oszlopon át kellett fordulni. Könnyűnek tűnik de nagyon nem az.
Kötélmászás, rúdmászás, bitang nehéz vaskeretre rakott söröshordó emelgetés, kavicsosvödör cipelés, stb. A balansz egy viszonylag rövid deszkán fel majd a másik oldalon le. De a deszka szép fényes sárgára lefestve olajfestékkel. Szöges cipővel OK de gumitalpon olyan, mint taknyon sétálni strandpapucsban.
A kaviccsal megrakott zsák kötéllel történő felhúzása mindhárom távon szerepelt. Mi már előre féltünk tőle. Nem volt csili-vili égigérő alu szerkezet - a csiga egy alagút plafonjára volt szerelve mindössze három méter magasan. Viszont a zsák a szokásos rohadás nehéz és a kötél is marha vékony. Besz@rás volt felhúzni és minden körben szétfaragta a kötél a kezünket…
Az első kötelező akadály valahol a táv felénél volt. Két jó meredek traverz összekötve egy multi szerű karika-kötél kombóval. A traverzeken mindössze három kapaszkodó iszonyat távol egymástól. A második traverz átellenes sarkában a kolomp, de elérhetetlen magasságban. A Elite mezőny 95 százaléka – köztük mi is – itt leadta az karszalagot. Páran elcsalták, a maradék előtt pedig le a kalappal (volt olyan aki 30-40 percet próbálkozott csak hogy megtartsa a szalagot)

Az Elite-gyilkos traverz

Ezen a környéken volt még az az akadály ahol rúddal kellett – volna – felugrálni halszálka szerű kampókon. Ott is mentünk pókjárni…
Mindenféle terepen futottunk – erdőben, kis köveken, nagy köveken, mezőn és térdig érő dágványban. Fel-le-fel-le… Az egyetlen állandó dolog a rengeteg hüvelykujjnyi bögöly volt. Ezek menet közben ruhán keresztül is akkorát haraptak mint egy kisebb kutya. Az út folyamán sok frissítőpont – mindenhol víz, kétféle izotóniás ital és a hosszú távon még magnézium ampullák is.

A táv háromnegyede körül jutottunk el a „vizesblokk”-ba. Eddig is volt pár mellig érő mocsaras átkelés de itt kezdődött igazából az úszkálás. Kezdetnek egy tó kábé három-négy medencehossz. Aztán egy másik sekély tó a közepén egy akadállyal – vízszintes fémtüskék amiken karikákkal kellett végigmenni. A hozzá tartozó handicap keresztül a tavon majd vissza.

Itt érdemes megjegyezni mennyire profi és odaadó munkát végeztek a segítők. Nem csak vigyorogtak és pacsiztak de nagyon figyeltek is. Mindenhol azonnal szóltak ha valamit nem szabályosan csináltunk vagy ha éppen volt lehetőség a könnyítésre. Ennél az akadálynál az állványon, a két tüskesor tetején volt fent két kislány aki serényen adogatta vissza a karikákat az érkező versenyzőknek. Egész nap a tó közepén egy alumínium állványon három méter magasan egyensúlyozva és mosolyogva. Nagyon fontos része ez egy komoly versenynek!
Az akadály után kicsi úszás egy másik tóban majd egy jóval nagyobb egy harmadikban. Itt jött a videókból már ismert ugratós csúszda ami eldobott a retekbe. A csobbanás után nem egyszerűen csak ki a vízből, hanem lehetett átúszni ezt a tavat is. Számításaim szerint összesen legalább 500 métert úszkáltunk.

Vizesblokk...

20 kilométer után jutottunk vissza a fesztiválterületre ahol egymást érték a durva, összetett akadályok. Kezdésnek egy levegőben lógó tüske-oszlop. Kaptál két botot aztán lehetett próbálkozni. A legalsó lyuk valahol a fej felett. Ha fix lett volna az oszlop akkor is hardcore, de ez közben lengett össze-vissza.
Aztán a már itthon is megjelent alul-felül bujkálós komplexum, majd egy A-monkey jellegű valami. Azzal a különbséggel, hogy sokkal meredekebb és csövek helyett lapos deszkák a fokok. Tehát nincs kapaszkodás – maradnak az ujjpercek.
Már látszott a befutó amikor odaértünk a multihoz – ami nem igazán hasonlított ahhoz amit mi multinak nevezünk. Az első szakaszon karikák, aztán az utolsó karikán nagy lendületet véve lábbal átkulcsolni egy lejtős vastag oszlopra. Azon seggel lefele lelajhárkodva át egy mászókötélre majd arról egy köteleken lógó, vízszintes, szögletes rúdra. Ezen kellett eljutni az utolsó szakaszhoz. Itt bogyó-kis rúd sor fogadott. A végén a kolomp fényévnyi távolságban – az utolsó kis rúdról csak lábbal lehetett elérni.

A multikomplexum...

 A cél előtt 100 méterrel várt még a „flying totem”. Egy rövid, szép fényesre lakkozott faoszlop fellógatva. Az alja valahol 150 centinél. Kolomp fent az állványon. Ezt harmadik alkalommal már úgy se tudtuk megcsinálni, hogy egymás vállára álltunk…

A “totem” amikor még volt Elite karszalagunk...

A befutó a hírhedt sánc. A rövidebb távok esetén ennek a tetején voltak segítők akik egész nap húzkodták be a versenyzőket – a hosszú távon viszont nem volt ott senki. Szögescipő nélkül nem volt egyszerű feladat. Szerencsére Zoli valahonnan még szerzett egy utolsó adag energiát és felfutott. Ő húzkodott be minket. Nélküle páran még mindig ott ugrálnánk…

A befutó...

Szóval mindent egybevetve parázs egy verseny volt – bár mi a versenyzésig nem jutottunk el. Csak kirándultunk és ámultunk. A három futam között nem csak a táv a különbség, hanem az akadályok is folyamatosan komolyodnak. A rövid (Dril) futam Open szinten teljesen vállalható – meg versenyezni is. A középtáv (Brutal) már elég cifra, ott már inkább csak a kirándulós verzió. A hosszú (Masakr) viszont extrém hardcore. Az Elite meg egy másik univerzum.

Magánvélemény egy öreg amatőr szemszögéből:
Én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy minden nap van lehetőségem a hazai viszonylatban vett multin menni pár kört. Ezt meg is teszem szorgalmasan, viszont az itteni multin esélyem nem volt.
A szokványos majomlétra, A-monkey és a buszmegálló is megy – ha kell súlymellényben, másnaposan, bárhogy. Az ittenihez közöm nem volt.
Általában a Z-fal és a Olympus sem okoz gondot – de ez az Elite gyilkos traverz egy más dimenzió.
Ezek mellet ott az elmebeteg zsákcipelés, tüskeoszlop, vasrúddal ugrálós halszálka, stb. - plusz a terep.
Általában nem gyűjtöm sem a befutóérmeket sem a pólókat. Azt szoktam mondani, hogy ezeket minden hülye megkapja. Nincs is itthon belőle egy darab sem - elosztogattam mind a hat kiló hulladékfémet.
Az itteni befutóérmekre viszont most büszke vagyok…

Beszámoló és fotók: Szimi és Bölcs Zoltán