Jó időben voltam a II. KE Cross Run után, mi baj lehet? Csekkoltam a mobilom, ahol üzenet várt a 14:30-kor induló spártai cserepartneremtől, hogy nem hajlandóak a helyszínen átírni a regisztrációinkat, csak ha én is ott vagyok. Ha tudnék teleportálni, akkor ez nem is lenne gond, de nem. (Előtte a hivatalos weblapon emaileket átírtuk, így megkaptuk a másik nevezési adatait). Már kezdtem gondolatban a lapozgatós Kaland, Játék, Kockázat könyvekben megismert utolsó oldalra lapozni, ahol csak ez várt: „Kalandod itt véget ért”. Telefonálgatások, szervezői megerősítés, de át kell írniuk, majd az eredeti indulási időm előtt már nem jelentkezett a srác, így konstaláltam, talán valami sikerült. A szülői házban erőleves és szigorúan nem szupermárketből származó második fogás adott energiát. Gyorsan átöblögettem a futó felszerelést, ki a napra, hátha megszárad. Nem száradt meg... Ez a ruházatban nem is lett volna gond, hoztam még egy szerelést, de cipőből csak 1 páram van. Mindegy, úgyis lesz vizes akadály. Rajtom előtt 2 órával elindultam, a helyszínig egy óra az út. Még unatkozni is lesz időm.
Start előtt hatvan perccel már a parkolóban voltam. Kicsit kellett gyalogolni, de a dübörgő zenét és a speaker lelkesítő beszédét már messziről lehetett hallani. Ráfordultam a fesztivál területre és WOW! Ez már buli! Vízpart, színpad, sátrak mindenütt és hömpölygő embertömeg. Ki az, akit ez nem húz fel egyből? Az előttünk álló erőpróbáról nem is beszélve!
Nekem sem ment zökkenőmentesen a bejutás, de negyedórával az indulást jelző füstgránát előtt már ott álltam benedvesedve. Szerencsére nagyon szép idő volt egész nap, így az arcszoláriumot is letudtam, pedig nem terveztem. Az élet apró örömei. A futamomban egy jegyespár is indult, teljes menyasszonyi-vőlegényi díszben. Végül is, mindenkinek van valami perverziója, én speciel bélyeget is gyűjtök. Közös bemelegítés, nulladik akadály átmászása után start terület, dübörgő zene, felajzott emberek, felpörgés, adrenalin. Mondhatni klasszikus és szinte lemásolhatatlan Spartan Race hangulat.
„300 gumi” - fú, de uncsi - után már darálódott a nép. Palánk alatt, felett, alatt, között vezetett az út egy dombra. Az erőnléti feladat esetén 100%-ban természetes és újrahasznosítható farönköket kellett cipelni, nem túl rövid távon. Itt szerencsére nem volt nemek közötti egyenlőség, így a srácok is megizzadhattak végre. A verejtéket egy frissítő fürdővel moshattuk le.
Itt kicseréltem a cipőmben tárolt, még az előző versenyről hozott nedvességet helyi specialitásra. Összesen háromszor szabadulhattunk meg ily módon a retektől a tusa alatt, de bele kellett gyalogolni valami iszonyat rothadásba és volt egy jó pár méteres kúszás is a sárban. Itt nagyon rendesek voltak a rendezők, folyamatos vízsugárral gondoskodtak arról, hogy a fej tetejére került esetleges földdarabokat lemossák. Kicsit aggódtam a frizurámért, de a Drei Wetter Taft zselém „állta a sarat”. Az új akadály nagyon bejött. Egy visszafele hajló „bordásfal” [aka. Bender] melynek az alsó fokára is úgy kellett felugrani. A multirignél sajnos nem értem el az utolsó kötelet és fél perc himbálózás után inkább a büntit választottam.
A dárdadobás sem volt a barátom, gyengédebben kell bánnom vele. Összesen 24 akadály volt 8+ kilométerre. Nem rossz arány, főleg ilyen jól megválasztott útvonalon. Ezen mennyiség nagy része az utolsó szakaszra volt besűrítve. Amikor már azt hiszed nincs sok hátra, felbukkant egy újabb és újabb hátráltató valami. Egészen jól is bírtam a végéig, mikor felugrottam az A-Monkey és azzal a lendülettel be is görcsölt a jobb lábszáram. Ez mondjuk a gyors átmászásra ösztökélt, de leérve pislogtam egy darabig. Előre néztem, mennyire lesz szükségem a alsó végtagjaimra: zsák csigán felhúzás, lesz kis tóban járás, „big cargo” és mint kiderült egy csúszós ferde palánkon is át kellett verekedni magamat. Ok, ez már nem nagy szám.
A tüzes vonal átugrása után úgy éreztem mára mindent megérdemelek. A célban érem, póló, frissítők, csoki, gyümölcs várt. A felemelő hangulatot az is bizonyítja, hogy a rendezvény vége fele is hatalmas embermassza volt még a helyszínen. Fényképezkedtek, beszélgettek, a bátrabbak pedig a tóban mártózkodtak még egyet. Afterparty is a program része volt.
A tusolóknál hosszú sorok kígyóztak, a kézmosókban meg már nem volt víz. Így a parkolóban, 2 liter ásványvíz tartós barátságában és párszori, enyhébb lefolyású vádligörccsel megküzdve szedtem magam rendbe. Elég tartalmas volt eddig ez a nap és még alig volt este hat.
A hazafele vezető út az élmények feldolgozásával telt. Ezzel a két OCR-es kombóval mondhatni teljesült egy tétel a bakancslistámon, csak sajnos nincs bakancslistám. A legjobb viszont az egészben, hogy a tavalyi energiazselém, amire eddig nem volt szükségem, végre dicső halált halt bennem. Hozzá tenném, hogy itt volt az ideje, a szavatossága ugyanis ebben a hónapban járt volna le.
Beszámoló: Veiger Gábor
