A kisalföldi gyerek a Balboára időben érkezik. Nem nagyon...csak annyira, mintha reptérre készülne: két órával a rajt előtt már a helyszínen voltunk. Olyannyira, hogy még senki nem volt még a "fesztiválterület" környékén se. Olyannyira, hogy konkrétan mi segítettünk pár perccel később a rajthurkát felállítani. Futótársak (mert most nem egyedül érkeztem végre) természetesen cinkeltek, hogy "épphogy" sikerült ideérni..de amikor látták, hogy a parkolás nem alap ennyi ember számára, azért 'majdnem' megértőek voltak. Magamnak célként a tavalyi "diadalmas", kupával jutalmazott 3.30-as időmet szerettem volt fél órával beljebb tenni - ennek még lesz jelentősége..

Szépen szállingóztak a rendezők - köztük tavalyról jó ismerősök, még mindig jó arcok vagytok! -, futók. Így mi is átvedlettünk szürkébe, hogy nekilóduljunk a 19 km-nek és a több, mint 800 m szintnek. Kis mozgás, bemelegítés és az Dryrobe átöltözős játék után a 750 ember hosszú, tömött sorokban kezdte meghódítani a februári téli erdőt. A Budai aznap sokkal változatosabb arcát mutatta, mint tavaly. Hó, sár és kis jég tarkította az élményt. A magasabb helyeken (Hárs-hegy, János-hegy) megmaradt a hó és jég, de a Hűvösvölgy előtt és után azért a sár vitt mindent és mindenkit. Már az odakörben lehetett érezni, hogy a visszaúton a saras emelkedőn feljutás nem lesz triviális. A sár alatt megbújó kisebb-nagyobb kövek és sziklák kétszer viccelték meg a bokámat a Bözsihöz odafelé, perecelés nem lett most egyikből sem - bárcsak lett volna -, de két nagy reccsenés azért jelezte, hogy a következő pár nap bizony enyhén bicegős lesz. Na, de oda se neki, ez itt nem a Váci utca, nyomassuk tovább. Az odaút kimondottan imádós volt. Szerettem a lefelé saras vágtákat, azért aszfaltos lépőben elég zorall volt, de sokat így küldték, inkább síelve.

A Szépjuhászné frissítőpont ismét maga volt a Kánaán, pici Mennyország. Elképesztő mennyiségű mindenféle földi jó, plusz a Hammer-es iso, de jó is volt a hazaútra ismét. Az odaúton már lehetett amúgy sejteni, hogy az iramszarvasok idén jobb időt fognak mennni, mint tavaly, mert előbb találkoztunk az első futókkal, meg is állapítottuk, hogy ezek a fiúk-lányok bizony ufók, nem futók, más dimenzióban közlekednek.

A János-hegyre fel ismét jött az erőltetett menet. Most nem tünt annyira hosszúnak és kegyetlennek, mint korábban, de azért leharcolta az ember testét a P- jelzés. Jó volt egyet frissíteni és a levegőbe csapni az Erzsébet-kilátóban. Rengeteg turista volt ismét a hegy tetején, jó volt hallani a bíztatásokat, sokat nem is időztünk a társakkal fent, egy gyors fotó - ami nem sikerült túl emelkedettre... - aztán tekerés lefelé.

A János-hegyről már óvatosabban jöttem le, mint az első etap lejtőin. Egyrészt jeges volt az út, másrészt mintha görcs jeleit véltem volna magamon felfedezni. Itt vittek le egy lányt a lógó lábbal, látszólag a térde ment tropára, mielőbbi felépülést kívánok neki innen is. Frissítóponton teli töltöttem a fél literes palackot és baktatás fel a Nagy-Hárs-hegyre. Az onnan lefelé utat kezdtem el aztán nagyon gyűlölni, mert a kisebb-nagyobb kiálló sziklák között az irányváltás már nem volt könnyed, mert féltem, hogy görcs behúzza a vádlimat, így viszont a nehéz olyan nyílegyenes utat találni, ahol nincs semmi akadály, szóval egy csomó úthibát kihordtam talpon - hát fájt, na.
Itt sikerült premier plánban látni egy óriási hatalmas zakózást: egy srác egy saras-csúcsósz sziklára lépett, kiment a lába maga alól, az összes végtagja egyszerre volt a feje magasságában és hátával zuhant a sziklára. Rettenetes volt nézni, de kemény arc volt. Felállt leporolta magat, összeszorított fogakkal, de nyomta tovább. Respekt.

Az utolsó nagy domb előtt még társak megvártak, együtt hagytuk el Hűvösvölgyet, hogy a tocsogó sárfolyamon fel végre beérjünk a célba. Itt még számolgattunk reális időket a beérésre - mondjuk én már nem hittem semmiféle számoknak itt. Soha véget nem érő baktatásnak tűnt, egy másik elmeállapotot kívánt ez a szakasz, de azért csak felértünk. Már csak egy laza kocogás és ott vagyunk, csak semmi butáskodás - nem kell fullba nyomni itt már a kretént.
Ha akartam volna, se ment volna, mert a Határnyereg után a Kéken muszáj volt kimenni a boxutcába. Leültem egy padra és próbáltam az öklömnyi görcsöt kiszedni a lábamból. Pár perc agonizálás után elindultam és erős túraséta tempót vettem fel. Szigorúan futómozgás nélkül. Számolgattam megint, hogy meglesz az a célként megálmodott 3 óra, de ahogy megláttam a piros célhurkát, mágnesként kezdett húzni. A társak hangját is hallottam már, akik üvöltve bíztattak (de kurva jól esett) - ők már 10 perce béertek. Szóval görcsöt leszarva majdnem futva, de 2.58 alatt meglett a második Balboám.

A célban Markovics Márk óriási vigyorral a száján jön, hogy: "Bakker, elkapkodtad!!!" Most nem enyém lesz A Legnagyobb Küzdő kupa. Hülyébben néztem, mint tavaly, pedig akkor se volt okos fejem. Nem értettem. 3.30 a szintidő, nem? Mondják, hogy idén 3 óra. Jó röhögtünk egymáson és persze magunkon is és hatalmas taps közepette megvártuk az utolsó 3 órán belül beérő futót. A kupa ismét jó helyre került, mert egy mosonmagyaróvári (kisalföldi gyerekek!) elsőbálózóhoz került.

A pályán azért néha irigykedve figyeltem az fiatalabb és/vagy gyorsabb futókat, akik hozzám képest szédületes tempót diktáltak ezen a kemény körön. Be kellett látni, hogy 30-40 között félúton (40-hez közelebb), azért így öregesen a magamfajta faszi inkább az élményért érkezik a Balboára. És azt itt kap. Rengeteget és töményen. Annyit, hogy napokig erről beszélsz... De a fejlődés megkérdőjelezhetetlen, fél órát javítottam saját időmön, szóval kedves Márk! Jövőre szeretném a tendenciát folytatni, szóval a szintidőt kéretik 2.30 környére tekerni, mert akkor is ott szeretnék a kupa közelében lenni.

Fotó: DonRazzino