Amikor a Pannonhajsza májusi versenyén beértem a célba végtelen örömömben az mondtam, hogy ezt most bármelyik Spartan Race mellé oda lehet tenni. Most is úgy gondolom, hogy a Hajsza sorozat a legjobb magyar versenyként prosperál - de kellett egy olyan Spartan Race a veszprémi bemelegítés után, amivel végre tényleg össze lehet hasonlítani. És jött június 17-e és jött Kazincbarcika. A fővárosból sincs közel, hát még az ország másik feléből nézve, így szombaton hajnali negyed négykor keltünk útra, hogy időben érkezzünk. Ez annyira jól sikerült, hogy parkolni is a fesztiválterület közvetlen közelében sikerült. Volt idő körbejárni a finish előtti utolsó pár (értsd: 11) akadályt. Kipróbáltam az Olympust, végig is mentem rajta, így bíztam benne, hogy az Olympus-kötélmászás-dunk wall kombót 60 burpee helyett le tudom hozni 30-cal. Megvizsgáltuk a tavat, aztán az idő elkezdett szót fogadni az időjósoknak és mire az elite futamok elrajtoltak, már rendesen esett az eső.
Összekaptuk magunkat és kis bemelegítése után már ott figyeltünk a rajtban és a füstön át, ha nem is rohanva, de megindultunk előre. Abroncsokon óvatosan át és az első OUOU akadály és egy masszív kaptatás felfelé. De előtte még a nap poénja: a rajt után 200 méterrel egy srác után szólnak, hogy kiesett a táskájából a filc. A Filc. Miért is kell ide filc? Igen, bazmeg, azért... Szép hosszú és meredek, nem nagyon futós, de legalább az első kilométereken szokásos hülye poénok már elcsattannak ("mindjárt itt a vége", "arról volt szó, hogy az Alföldre jövünk"). Aztán egy kis OUT és be az erdőbe. Viszonylag sok futás fel és le néhol már-már tokaji mélységű sár, de szerencsére a délelőtti futamban indulóknak nem kellett masszív deja-vut átélni.
Az erdőben tipikus olcsó akadályok törték meg a hullámvasútazást, úgy mint a gerenda, szögesdrót, vagy az alacsony háló - amin inkább csak átesni lehetett - és még előtte a memória teszt (és ott jött a kínzó kezdő kérdés: "mi kell itt csinálni...?"). Kiérve végre az erdőből, megérkeztünk a majomlétra-palánk pároshoz. Amúgy az egész versenyre jellemző volt, hogy palánkból több, mint eleget hoztak az építők. Szóval a majomlétra félig sikerült, de a vizes rúdról lecsúszott a kezem - gyors 30 burpee után át a palánkon, futás tovább az első egyensúlyi akadályhoz. Ez még mindig rohadt módon inbolyog, az istennek nem akar ez összejönni, újabb bünti és mehetek zsákolni. Végre van zsákcipelés, Veszprémben is hiányzott nagyon.
Meg is érkeztünk a pálya legutálatosabb részéhez a palánk-cölöp kombóhoz. A palánk még csak-csak valahogy (ez már a magasabb verzió volt), de túl vékony és túl gömbölyű tetejű cölöpökhöz esélyem se volt. Szar is volt, magas is volt, utáltam is rendesen. Tényleg, miért kell ilyen magasnak ezeknek lenni? Alacsonyabb cölöpökön is meg lehet mutatni, hogy ezt valaki tudja vagy nem... Valahol itt még volt egy ferde palánk is - mert az sem maradhatott ki persze. Volt két, számomra új akadály. Az egyik vicces, a másik egy igazi kisgenyó. A kiszuperált talicska felső részét kellett súllyal egy láncnál fogva elrángatni, majd egy kötéllel vissza a kiindulási helyre. Nem volt semmi extra, hacsak nem az, hogy az önkéntesen kissé ki voltak akadva, hogy mennyire sokat kummantják el ezt az akadályt - leginkább a csajok... Az új kisgenyóság pedig (nem ugrik be a neve) a gumival összekötött lábbal való szökdelés. Ez majdnem olyan, mint a zsákban ugrálás, de a két kis palánk (igen, persze, hogy megint palánk) azért feldobta a bulit. Kis görcsök már jelentkeztek, szóval csak óvatosan játszottam itt.
Majd elfelejtettem a dárdát, akarom mondani a burpee gyárat. Szokás szerint elég sokan nyomták, mert a supernek megfelelően egy kicsit messzebb volt a bála. A sok gyakorlásnak köszönhetően szép ívben dobtam az ellenfelet szíven, de nem volt elég erős a dobás, így kiesett a dárda - vagy ahogy Pöti szokta mondani: a bálamanó kitolta. Itt már az önkéntesek annyit mondtak, hogy 2,5 km van hátra, az óra valahol 12-n állt, szóval elég jól alakult ez.
A pálya utolsó szakaszára egy keskeny ösvényen való futással vezetett az út, tényleg nem sok hely volt, egy emberes volt - bár ezt mindig igyekeztek cáfolni egyesek. Furcsamód előbukkant a dzsumbujból egy ház, vagy mi - okés, lehet, hogy az valakinek az otthona - de a lényeg, hogy a kutya folyamatosan ugatta a népet. Szar napja lehetett, ha mind a 4000 futót tervezte megijeszteni...
Újra elkezdett mocskosul szakadni az eső, a legjobbkor, mert a giga cargo-n kellett átmászni. Ez mondjuk egy tériszonyosnak nem túl nagy ajándék, főleg ha a végén még az ujját is eltiporják az embernek.
Aztán végre Olympus, elő a kesztyűt és nosza neki. De hiába sikerült verseny előtt végigmenni rajta, most simán lecsúszott az atomvizes falról. Szóval mégis csak 60 lesz az a burpee, mert ugye a kötélmászás nem az én barátom. Aztán a dunk wall, ami igazából nem is volt igazi dunk wall, mert száraz fejjel simán meg lehetett oldani - nem volt benne elég víz. Egy szemét szögesdrót a végére, kis lejtővel felfelé, túl lassan csináltam, kezdem fáradni.
Aztán végre a fürdés/úszás a tóban!!! Tökéletes élmény, a legjobb része a versenynek! A víz majdnem langyosnak volt érezhető, lemosta a mocskot és sarat a ruháról. De nagy kedv ide vagy oda, az úszás azért kimerített a végére, amikor átértem még egy jó percig nem is akartam kijönni, mert elkészültem az erőmmel. Kis cargo és újra egy kis vizezés, de ezt annyira már nem csíptem, mert a streaming helyszínét ritka szarul sikerült kiválasztani. A látható és a víz alatt nem látható betonlapokkal teleszórt csatornameder maga volt a kínzás, egy pillanatra nem mertem levenni szememet az útról. Slippery wall, itt már biztattak a haverok, utána a multirig, aminek már nem volt kedvem nekiállni, inkább a bünti. Végén még egy palánk, a jó nagy palánk. Igyekeztem átjutni egyedül és segítséggel is, de görcs szétszedte a vádlimat. 10 méterrel a vége előtt, egy kicsit sem vérlázító! Aztán egy srác végül áthajított (köszi utólag is!), hogy végre átjussak azon a szaron és betipegtem a célba, a tűz talán még meg is csípte a bokámat, annyira nem tudtam már szökkenni.
A görcsök miatt alig bírtam kimenni a célzónából, de még előtte gyorsan betoltam 3 pohár vizet. Pont a competitive heat eredményhirdetésére értem be, így pont láttuk, hogy barátunk Főző Dani a második helyért átveszi a díját. Külön gratulálunk neki és az összes dobogósnak!
Szóval ahogy elkezdtem, kellett egy igazi, kemény és tényleg szopatós verseny, amin az ember érzi a saját bőrén, hogy miért is akarja magáról elhitetni a Spartan Race, hogy ő a világ legjobb akadályfutó versenye. A mostani Kazincbarcika Super megadta nekem ezt az élményt. Kínlódós és fájós volt a vége, de már akkor azt kiabáltam kifelé a haveroknak, hogy ez mennyire kurvára jól összerakott pálya volt. Élvezetes emelkedők és jól futható lejtők és tényleg sunyin (a szó jó értelmében) párban, trióban és persze a végén tömegben egymás mellé tervezett akadályok mind-mind azt a célt szolgálták, hogy tényleg kínlódjon a nép. A fesztiválterület kialakításáról pedig ismét csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. A veszprémi központ is remek volt már, de 'Barcikán sikerült erre is egy lapáttal rátenni. Minden szépen a helyén volt, közel egymáshoz, de mégis elég szellősen ahhoz, hogy 4-5 ezer ember ne állandóan egymás sarkában toporogjon. Se a wc-nél, se a zuhanyzónál, még a sörnél sem kellett sokat sorban állni. Tényleg látszott az odafigyelés és a tervezés itt is. Ahogy nagyjából összességében elmondható az egész napról, hogy az látszott most, hogy Spartan Race Hungary stábja tényleg sok időt tett bele, hogy mindent aprólékosan megtervezzen. A pályán a rengeteg önkéntes mind-mind remekül végezte a dolgát, szinte láthatatlanul, de mindenhol ott voltak és tették a dolgukat profin. A vizes pontokon egyetlen másodpercet sem kellett várnom, már jött is a víz a kezembe, serényen dolgoztak értünk, ezt külön köszönöm minden versenyző nevében!
Csillagos ötös Spartan Race nap, tenkjú!
Fotók: Tóth József Figura
