Mindenképpen meg akartam futni a Balboát. Már akkor rá voltam kattanva, amikor a közösségi oldalakon rátaláltam, elkezdtem követni, olvasni a bejegyzéseket. Vagány és tökös karika, amit kemény futók találtak ki futóknak (akik talán nem mindig olyan kemények), de a lényeg a közösség élménye. Szóval a terv az volt, hogy nem egyedül vágok neki, de máshogy alakult, de kihagyni semmiképp nem akartam. Persze azért ismerősökkel összefutottam, rengeteg Spartan arc volt az eseményen. Több mint egy órával a rajt előtt értem a parkolókhoz. Átöltöztem, kicsit vacogtam még a hidegtől, aztán elindultam a rajt/cél központ felé. A speaker (Kozma András) folyamatosan nyomta a dumáját, jópofa volt és vicces, kicsit kezdtünk ráhangolódni a futásra, kezdett egyre nagyobb tömeg összejönni. Aztán egy húsz perccel az indulás előtt Dia belekezdett a természetesen Rocky témájú bemelegítés levezénylésébe. Jó hangulatú kis ugrabugra volt, fel is spannolta magát a kb 600 induló és akkor nosza, ugorjunk neki!

Bemelegítő tömeges futás lefelé az erdei fagyos-havas úton a Kékig, aztán kezdődhet a móka a Határnyereg felé. Az útvonal is tökéletesen futható, jól érzem magam. Az ismeretlen katona sírjánál balra egy kisebb emelkedőre, aztán meredeken lefelé veretés a Hűvösvölgybe. Illetve ez történt volna, ha nem lett volna életveszélyes jégpáncél a Sárgán végig lefelé. Durván csúszott a lefelé út, ezért inkább a szélén a fákat és a bokrokat kerülgetve igyekeztem lefelé haladni. Ha jól emlékszem itt pereceltem először: folyt a könnyem a hidegtől, megtöröltem a kesztyűmmel eltakarva mindkét szemem, persze futás közben (don’t do that). Ki is ment alólam mindkét lábam és jött a puff. Itt szeretném megemlíteni azt a csodaszép eufemizmust, amivel a környéket Hűvösvölgynek hívják. Nem! B...meg nem! Ez Jegesvölgy és pont. Már az odavezető lefelé részen is azon agyaltam, hogy miképp fogok ezen feljönni, de a súlyos része még nem is itt volt.

Az önkéntesek kedvesen átkísértek minket az úton, fel az atomjeges lépcsőkön és futottunk tovább a sárgán, de ott az út korcsolypályává változott. Megállni nem lehetett rajta, hacsak nem volt nálad lánc. Irigykedve figyeltem azokat, akinél volt ilyen eszköz. Mi, mezei terepfutók, mint a malacok a jégen, úgy csúszkáltunk, míg a jégemberek játszi könnyedséggel közlekedtek fel és le. Felküzdöttük magunkat a Kis-Hárs-hegyig, onnan azért már javult a helyzet, ott már jól járható volt az út a Nagy-Hárs-hegyre. Felérve csodás kilátás volt, de nem időztem sokat, az volt a terv, hogy majd visszafelé lövök pár fotót. Szóval felkapaszkodtunk a csúcsra, forduló lefelé és már tekertem is lefelé a Szépjuhászné állomásra. Itt találkoztam az első iramszarvasokkal (7 km), akik már visszafelé jöttek a János-hegyről. Szépjuhászné előtt volt a frissítőpont. Izotóniás italokkal, kólával, vízzel, banánnal, almával, kekszekkel és ostyákkal és gumicukrokkal (és még ki tudja mivel) vártak bennünket. Ez egy ingyenes közösségi alapon szerveződött futás volt, nevezési díj nélkül és ezzel vártak bennünket (!!!) - nincsenek szavak.

Az önkéntesek aztán ismét átsegítettek minket az úton, bumm a boxzsákba és támadás felfelé a János-hegyre. Ez megint - nekem - egy kemény kaptató volt hosszan és itt-ott nehezen járható részekkel. De lényeg, hogy felértem és nagyjából 1:30 alatt Rockyvá váltam (a Nagyok ilyenkor már majdnem a célban voltak…). Pár fényképet csináltam a Erzsébet-kilátóból és mikor úgy éreztem, összeszedtem magam a visszaútra, megindultam. Figura még csinált pár az avatásról és irány lefelé.

A jeges páncél lefelé egy hangyányit veszélyesebb, mint felfelé, nem is mertem csapatni, volt, hogy inkább csak totyogtam, sőt még a klasszikus seggencsúszást is be kellett vetni. A zaklatott lefelé menetnek viszont meg is jött a böjtje: Görcs őrmester jelentkezett szolgálatra. A Szépjuhászné újra jó helyen volt frissítés ügyileg, mert meg tudtam jófajta iso itallal tölteni a kulacsomat. Valószínűleg sokat segített, hogy végig bírjam valahogy az utat. A Nagy-Hárs felfelé elég kemény volt megint. A tetőn csináltam pár fényképet, a kilátóba nem mentem fel, majd legközelebb (mindenképp). Szerettem volna a lefelé úton tempót és időt visszanyerni, de a görcs jött. Pár perc pihenő és nyújtás után tudtam csak tovább haladni. Aztán sajnos ezek a szakaszok egyre sűrűsödtek, egyre többször kellett pihennem. A hűvös(oppardon: jeges)völgyi jeges szakaszra nem is nagyon emlékszem, csak arra, hogy talpon akartam megúszni és ép bőrrel. Aztán ami az odaúton még masszív jeges lejtő volt, az visszafelé már egy sárosra gyúrt emelkedő lett a sok futó által. Legalább nem csúszott… A mellettem elhaladók közül páran zenét hallgattak közben, az egyik ilyen srác zsákjából éppen Tankcsapda szólt, miszerint “zuhanok, szabadon zuhanok…”. Ez ebben a környezetben kissé vicces is volt, de abban a pillanatban még akár motivációnak is felfogható volt.

A Határnyeregig még elküzdöttem magam, de már mindenem fájt. Görcs őrmester vállalta a maradék két kilométert: mindkét vádlim és combom görcsben állt. Így ennek megfelelően itt már futásnak álcázott csoszogással mentem végig.

Viszont amikor megláttam a célban a felfújt hurkát, az adott egy kis erőt. Fáj, fáj, de leszarom, hogy már fussunk be becsülettel! Nézem az órát, még szintidőn belül leszek. Odaérek és látom a nagy órát, 2.29.50! Szórakozok egy kicsit, megvárom az 2.59.58-at és egy határozott toppantással beesek a célba. Mennék tovább, hogy szépen össze tudjak omlani, jönnek a szervezők és a speaker egy kupával a kezükben.

Nézek, mint egy hülye, hogy ez most mi!? Mondják, hogy én vagyok az utolsó, aki szinten belül ért be, ezért idén először átadják a “Legnagyobb Küzdő” díját. Kicsit kényelmetlenül érzem magam, mert elsőre fura ez a cím - még most is ízlelgetem … - de a hölgy elmondja, hogy ezzel a díjjal Lukács Béla előtt szeretnének tisztelegni, aki kitalálta végül a dresscode-ot, hogy mindenki Rocky szerkóban, szürke pulcsiban, mackóban és fekete sapkában fussa a Balboát.
Szóval Béla, ha láttad odafentről a kínlódásomat, azt akarom csak mondani, hogy nagy király vagy és mindannyiunk nevében köszönöm, hogy megálmodtátok ezt a futást! Nagy hálával tartoznunk neked és mindenkinek, aki tett azért, hogy mi jól érezhessük magunkat.

Hibátlan szervezés, tökéletes pályarajz és hiperkedves önkéntesek. Jövőre találkozunk!

Millió fotó az esemény oldalán, az itt készültek részben saját alkotások, részben Tóth József Figura, Mészáros Mariann és Ádám Krisztina munkái, a fejléc pedig DonRazzino érdeme - köszönjük!