Az új év első versenybeszámolóját ismét Hegedűs Balázsnak és a Spartan Race-nek köszönhetjük. A Dolni Morava Winter Sprint versennyel megkezdődött a 2017-es szezon és a szuper magyar eredmények sorozata is, hiszen egyéni elite kategóriában Tóth Ádám Pöti a második helyet szerezte meg. De most inkább olvassuk Balázs írását a futamról: 

A 2017-es versenyszezon első versenyére Csehországban, a Keleti-Szudéták részét képező Glatzi-hegység dél-nyugati lábánál terülő Dolni Morava nevű falu mellett került sor. A település Magyarországról könnyen megközelíthető, Budapesttől bő 5 órás autóút volt, nagyrészt autópályán. Én a magyar versenyek mellett a cseh eseményeket szeretem a legjobban, így nem is lehetett kérdés, hogy a két téli sprint közül melyiket választjuk. Az utazást egy picit nehezítette a pénteki időjárás (eső, majd szakadó hó), de szerencsére sikeresen vettük az első kis akadályt.

A mi szállásunk Lengyelországban volt, a pályától 20 kilométerre. Az éj leple alatt jó pár centi hó esett, reggel időben elindultunk, időben is érkeztünk, bár kicsit meglepett, hogy a parkoló egy domboldalban volt, amit -ha jól tudom- a verseny előtti éjjel alakítottak ki a hóban. A parkoló nem volt túl közel a fesztiválterülethez, ráadásul néhol térdig érő hóban kellett utat törni magunknak. A regisztráció simán zajlott, bár azt már reggel is megfigyeltem, hogy a fesztiválterület nagyon kicsi volt. Nem tudom, hogy ez a későbbiekben mennyire jelentett gondot, szerencsénkre pár kedves ismerős felajánlotta, hogy a verseny előtt és után a pályaszállásukon öltözzünk, úgyhogy sok időt nem töltöttünk ott.

8:55-kor beálltunk a rajtba, körülbelül a 4. - 5. sorban álltunk, majd pontban 9-kor elindult a mezőny. Pár versenytárs ismét elkövette azt a nem túl sportszerű akciót, hogy nem a képességeinek megfelelő sorba állt, ezzel kicsit bonyolítva a mezőny sorrendjének kialakulását. Az első 2,5 kilométer végig emelkedett, egy sípályát másztunk meg, majd az emelkedő végén Dolni Morava látványosságának, a Skywalk nevű kilátónak tetejére vezetett az utunk, de nem szeretnék nagyon előre szaladni. Az indulási utáni első párszáz méteren mindenki kereste a helyét, az első 5-6 versenyzőnek ezen a napon jutott egy kis extra feladat - a 20-30 centis szűz havat kellett előttünk törniük. A szűz hóban való futás nem említhető egy lapon a letaposott pályán való haladással, érzésre körülbelül +30%-nyi energiát igényel ( ezt nyilván nem onnan tudom, hogy tagja voltam az első 5-6 embernek, hanem a hétvégén futottunk még egy kicsit és ott volt szerencsém megtapasztalni :-) ). Az első 5-600 méter után jött az első két akadály, aminek igazából csak az volt a szerepe, hogy akadály legyen :-) Egy kicsi fal, majd egy körülbelül 1 méter magas kötélháló, amin át kellett mászni. Ezután jött egy igazán kemény emelkedő a sípálya szélén, lényegében az első és majdnem utolsó előzési pont, itt végérvényesen elrendeződött a mezőny. Az utat egy egy nyomvonalas, 30 centi széles sávban folytattuk szépen, libasorban, itt esélytelen volt az előzés, mert ha le is tértél az útról a térdig érő szűz hóba, előtted volt még 30 másik ember, akit ugyanígy meg kellett volna előzni. Pár száz méter múlva jött az új akadály, a lajhár-bar ( © Varga Zoltán ), ahol megint lehetett kicsit előzni vagy hátrébb sorolódni.

A lajhár után egy jó 1200 méter hosszú emelkedő következett, a Skywalk tetejéig. Az erdőben -ami egy csodaszép havas fenyves volt- esélytelen volt az előzés, mert itt még nagyobb volt a hó, még szűkebb volt az út és elég meredek is volt ráadásként. A Skywalk tetejére egy hosszú csigalépcsőn vezetett az út, az egész építmény tiszta hó volt, ahogy a többiek mentek felettem, folyamatosan esett a fejemre a hó és a jég. Lefele már sokkal nagyobb volt az ív, ahol lehetett menni, úgyhogy itt lehetett szépen előzni és haladni is. A Skywalk alján várt a pályán az egyetlen frissítőpont, majd utána mentünk vissza az erdőbe, a célig tartó lejtőn.

A lefelé futás is egy kicsit más volt mint a Normafánál :-) Körülbelül 30-40 centis hó, jobban hasonlított az egész technikailag a gumiabroncsban való futásra mint egy sima terepfutásra. Lefelé a 4. kilométer környékén volt a multirig (kötél nélkül, csak a cső + 5-6 gyűrű és a csengő ), kicsit lejjebb a kötélmászás (vizesárok nélkül), majd a memória-visszakérdezés (90 :: 6YQMTR). Az erdő mélyén ötletesen oldották meg a falmászást, kétszer egymás után 2 falon kellett átmászni ( elit Hölgyek, figyelem ! a magas falon nem volt fellépő, úgyhogy Szvitig tessék gyakorolni a felugrást :-) ), itt volt körülbelül 2-300 méternyi sík futás, majd az A-monkey. Innen már nagyon kevés választott el a finish line-tól, két hókupacot kellett megmászni, illetve itt volt a hógolyó-akadály is, amin egy kicsit könnyítettek tavaly óta - a dárdához tartozó szalmabábut kellett (volna) eltalálni. A hógolyó után jött a szalmazsákcipelés, nekem ez az akadály nagyon tetszett :-) A szalmazsákra ülve le kellett szánkózni egy emelkedő aljára, majd a zsákkal vissza kellett kocogni. Innen ismét pár száz méter futás, majd a rönkcipelés (nagyon könnyűek voltak a rönkök) és már jött is a banán, a tea, az érem és a póló.

Ezen a versenyen egyértelműen a természeti elemek ( nagy, szűz hó, single track, emelkedők, lejtők ) jelentették az igazi akadályt még úgy is, hogy igazából nem mondanám azt, hogy hideg volt ( körülbelül -2°C ). Az épített akadályokat most kicsit pihentették. Én alapvetően jobban szeretem a versenyeken a futós részeket, úgyhogy nekem nem maradt ilyen téren hiányérzetem. Számomra ez pont ideális volt - se nem sok, se nem kevés az akadály. Az érem gyönyörű, a hátulja is kicsit más mint a sima befutóérmeknek - a három európai téli sprint helyszíne van rajta ízlésesen kiemelve. A póló is sokkal jobbnak tűnik mint a 2016-os - az anyaga sokkal jobb, a design is nagyon szép, a színek is tetszenek, viszont még mindig nehéz szokni, hogy az eleje a hátulja :-)

Ami nekem extrát jelentett a többi versenyhez képest a táj szépsége mellett, az a társaság volt. Csupa olyan emberrel voltam körülvéve a hétvégén, akiket a Spartan Race-nek köszönhetően ismertem meg. A legtöbbjükkel eddig csak felületesen tudtam beszélgetni, de ez a hétvége más volt, lehetőségem volt megismerni sokukat közelebbről is. Hálás vagyok a sorsnak, hogy ez megadatott. Emellett számomra a hétvége két fénypontja az volt, amikor lehetőségem volt Tóth Ádámmal kocogni - először szombat délután bejártuk még egyszer a pályát, majd vasárnap reggel a szállásunk környékén futottunk egy kísértetiesen hasonlót. Mindkét táj hihetetlenül szép és csendes volt, illetve kaptam egy rövid betekintést, mennyire vagyok messze a mezőny elejétől ( rettenetesen ).

Az ínyenceknek pár szót a saját érzéseimről a versennyel kapcsolatban. Az tény, hogy a hétvége nagyon tetszett és maga a verseny is, viszont bármennyire is próbálok - köszönhetően a Nagy Gyöngyi-féle mental trainingnek is -, nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy mennyire rányomták a bélyeget a versenyre a külső tényezők. Tény az is, hogy egy harmadrendű versenyként álltam hozzá ehhez, azaz azért utaztam, hogy élvezzem, viszont készültem rá sokat, úgy éreztem, hogy jó formában érkeztem, és azért ez mégis egy verseny. Azon sem akarok torzítani, hogy nem a dobogóért, de nem is az elő 10 hely valamelyikéért küzdök, de szerettem volna az első 100-ban végezni, ehhez képest a 779. hely mérhetetlen csalódás. Tudom, hogy a sportban, sőt az életben sincs értelme annak, hogy "mi lett volna, ha ... ", de érdemes a versenyt átgondolni, egy visszatekintést végezni - mi ment jól, mi nem ment jól, mi vezetett idáig. A rajtnál nagyon sok ember volt előttem, közülük nagyon sokan jóval lassabbak nálam, illetve volt, aki elkezdett sprintelni az emelkedőn felfelé a rajtból. Nyilván tisztában voltam azzal, hogy ezt nem fogja bírni, de mivel nem tudtam őket az első kilométeren visszaelőzni, a single trackes részen feltartottak. A legnagyobbat viszont a lajhárnál buktam. Elvégeztem szerintem szabályosan a feladatot, majd az önkéntesekkel 5 perc alatt (az órám adatai alapján) sikerült megértetni, hogy valóban megcsináltam, úgyhogy addig ott vitatkoztam velük, ment az idő. Ez fejben kicsit összezavart, illetve 5 perc alatt egy 5 perccel lassabb társaság mögé kerültem. Mire odaértem a multihoz, elvesztettem a fókuszt, így a felénél lecsúsztam, illetve a hógolyó eldobásánál is már leginkább azon járt az eszem, hogy mennyi van még vissza, nem pedig a feladatra összpontosítottam. Erre még rátett egy lapáttal az elit - open közti időkülönbség. Amit kicsit elszúrtam - nagyon keveset melegítettem, hegyi rajtnál pedig ez végzetes hiba is lehet. Pozitívum volt az, hogy hosszú kihagyás után először lett meg gond nélkül az A-monkey és az, hogy tényleg szép volt a pálya :-)

 Írás: Hegedűs Balázs
Fotó: Tóth József Figura