Kapcsolatom a Kékes Verticallal valamikor októberben kezdődött. Ekkor olvastam először a versenyről a facebookon. Mivel születésem óta a Mátra lábánál, Gyöngyösön élek, nem volt kérdéses számomra, hogy ott a helyem. Miért pont egy olyan versenyt hagynék ki, ami kis túlzással házhoz jön, és most szervezik meg első alkalommal. Ez a tény valamiért nagy hatással van rám, ha versenynevezésről van szó.
A futással egyébként nem olyan régen kerültem jó barátságba, 2014-ben egy másik akadályfutás hatására kezdtem el edzeni. Azóta nem indultam ilyen jellegű versenyen. Most azonban amint megnyílt a regisztráció, már el is küldtem a nevezésemet. Ezután gyorsan elröppent a kicsivel több, mint egy hónap, és máris december 3-át mutatott a naptár.

Reggel 8 órakor már a sípálya aljánál található Veronika rét melletti parkolóban ücsörögtem a kocsiban. Gyorsan letudtam a rajtszám felvételt, ami rendhagyó módon egy Mikulás sapka elejére volt felerősítve. Tetszett, jó ötletnek tartottam. Ekkor még finoman szólva sem volt jó idő. -4 fok fogadott, de szerencsére már reggel látszott, hogy szép időnk lesz. Hálát adhattunk az égnek, hogy a pénteki szélvihar a verseny napjára úgy döntött, elvonul. Viszont talán éppen ennek volt köszönhető, hogy egy felhőpamacs sem volt az égen.
Koránkelés ide, röpködő mínuszok oda, jó döntésnek bizonyult, hogy az első, 9 órás futamra neveztem. Azért döntöttem így, mert nem szerettem volna kitaposott pályán haladni. Utólag az is kiderült, hogy így megúsztam a később kialakult torlódásokat az akadályoknál.
9 óra előtt 5 perccel tartottunk egy közös bemelegítést és megcsináltunk néhányat a verseny büntető gyakorlatából, az ÁRPEE-ból is.
A startot stílusosan tülkölés jelezte. Hogy miért került a verseny nevébe a vertical szó, már az első pár száz méteren világossá vált. A sípályáról járatlan erdei szakaszra vezetett bennünket a szalagozás. Köves, avaros részen ereszkedtünk jó pár méteren keresztül, hogy elolvashassunk egy, a Lehel kürtje mondára vonatkozó kérdést. A, B és C válasz közül kellett kiválasztani a helyeset, amit meg is kellett jegyezni, ugyanis ahol korábban leereszkedtünk, ott vissza is kellett másznunk. A válaszom helyes volt, ettől függetlenül gyorsan túl is estem az első 15 ÁRPEE-n. A szellemi kihívást ugyanis egyből fizikai követte egy palánkmászás formájában. A teteje kb. 2 m magasan volt és attól függetlenül nem tudtam átmászni rajta, hogy egy kedves sporttárs segített és bakot tartott. Lógtam a palánkon egy pár másodpercig, de sajnos nem sikerült az egyénként hosszú lábamat fellendíteni a peremig. Így jött a bünti.
A következő feladat szerintem egy akadályfutásról sem hiányozhat. Ez a szögesdrót alatti kúszás. Csak itt a többi versennyel ellentétben egy sípályán kellett felfelé haladni. Akadt a mikulássapka, lyukadt a futónadrág, de ez egy ilyen műfaj.

Pár száz méterrel feljebb egy kis cipekedés következett. A hétvégi nagybevásárlás ehhez képest kispálya. Egy jókora kupac kavicsos föld és vödrök vártak bennünket. Tele kellett szednie mindenkinek egy-egy vödröt – a lányoknak kisebbet, a fiúknak nagyobbat -, szépen átölelni, vagy megfogni a fülénél és tenni egy kört az erdőben kijelölt útvonalon. Talán soha nem kerültem még ilyen közeli kapcsolatba egy vödörrel. Öleltem, szorítottam, ahogy csak tudtam.
Ha még a cipekedésből nem lett volna elég, nem messze várt ránk a következő kihívás. A fiúkra nagyobb, a lányokra kisebb sziklák. Választottunk magunknak egy szimpatikus darabot, átvittük az ölünkben a sípálya másik oldalára és hogy a combizmok ki ne hűljenek, csináltunk gyorsan 50 guggolást. Majd visszavitte mindenki a saját kövét a kiindulási pontra.
Pihenésként az út egy sziklás részen folytatódott. Itt csupán annyi volt a feladat, hogy az ember a lába elé figyeljen.
A szakasz végén dárdák és nagynak még a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető, fából készült céltáblák vártak. A feladatot szerintem mindenki kitalálja. Egy meghatározott távolságból bele kellett állítani a dárdákat a korongba. Mind a három próbálkozásom célt ért, mégsem úsztam meg a 20 ÁRPEE-t… Azt ugyanis sajnos nem értékelték, hogy hozzávágtam a dárdákat a táblát tartó állványhoz.
Az erdei környezetben nem hiányozhatott a feladatok közül a rönkcipelés sem. Itt kifejezetten örültem neki, hogy nagytestű kutyám van és a 15 kg-s kutyatápos zsák cipelése edzésben tart. Gond nélkül végigvittem a rönköt a pályán.

A következő állomástól már látni lehetett a célt. Ez szerintem adott egy kis löketet azoknak is, akik nem ismerték a pályát. Az abroncs átfordítás következett. Ilyet még soha nem csináltam, ezért meglepett egy kicsit, hogy milyen nehéz tud lenni egy tehergépjármű gumiabroncsa. Bár ha a saját kocsimra valókból indulok ki… Nem is értem, min csodálkoztam… 5 alkalommal kellett a hegynek felfelé, majd ugyan ennyiszer lefelé átfordítani.
Nekem az utolsó 3 akadály volt a legnehezebb, ugyanis ezek mind a felsőtest erejére alapoztak.

Mászóháló, ami kb. 40-45°-os szöget zárhatott be a talajjal, kötélmászás, ami suliban sem ment soha és haladás függeszkedés közben. Bár megpróbáltam mind a három feladatot teljesíteni, számomra nem volt kérdéses, hogy ezeket az állomásokat ÁRPEE-val fogom tölteni. 60 db-ot nyomtam le belőle… Azt hiszem a következő ilyen jellegű versenyem előtt komolyabban fogom venni a felsőtestes edzéseket. Innen már „csak” be kellett futni a célba a sípálya havas szakaszán. Nagy volt az öröm, amikor átértem a célkapun!

A kihíváson és a mókán kívül más is motivált. Idén jótékony cél érdekében indultam kerékpáros és futóversenyeken, a kilométereimet pedig örökbe lehetett fogadni. Egy kisagyi sorvadásban szenvedő 10 éves kisfiú őssejt kezeléséhez szükséges 3,5 millió forint összegyűjtésében vállaltam ilyen módon szerepet. Mivel jelenleg több az örökbefogadó, mint a versenykilométer, nem volt kérdéses, hogy a Kékes Vertical is bekerült a Karitatív kerekezés néven futó jótékonysági versenysorozatom programjába. Ez motivált a 2,5 km minden egyes méterén.

Büszke voltam, amikor a nyakamba akasztották az érmet, ami egyébként nagyon klassz lett! A célomat teljesítettem, tisztesen helyt álltam. Megcsináltam minden olyan feladatot, ami nem haladta meg a fizikai korlátaimat. Amik pedig kifogtak rajtam? Nos, azokért becsülettel lenyomtam 95 ÁRPEE-t.
Hogy indulok-e a jövőben hasonló versenyen? A válasz egy határozott igen. Néha jó megőrülni, kellenek az ehhez hasonló erőpróbák, és ezek az események nagyon jók arra is, hogy az ember kiszakadjon a hétköznapokból.

Köszönjük a beszámolót Nagy Rékának!