A libereci beszámolónk első részében olvashattátok Hegedűs Balázs tollából, hogy milyen is volt a verseny, milyen akadályokon át kellett megküzdenie annak, aki szerette volna az egyik vagy mindkét színű érmet a hétvégén. A beszámoló második része viszont sokkal inkább egy személyes írás, mintsem beszámoló. Ezt is fogadjátok sok szeretettel.

„ Ha nyertél, inkább ne mondj semmit. Ha veszítettél, akkor még annyit se” – Paul Brown.

A fenti idézet az egyik személyes kedvencem – mivel úgy érzem, hogy most egyszerre nyertem és veszítettem, így most kicsit többet mondok. Erre a versenyre (a Beastre) év eleje óta szerettem volna jönni, én a libereci téli Sprinten indultam, az egyik legszebb verseny volt, ahol eddig jártam, a tavalyi Kouty Beast is gyönyörű volt, nagyon megszerettem a cseh versenyeket. Év közben hozzácsapódott a Sprint is, hogy meglegyen egy bizonyos számú Trifecta – nem szeretem sajnos a félig befejezett dolgokat. Sajnos – ezzel már kicsit el is árultam magam.

Ahogy az elején említettem, idén szerettem volna az időmön javítani. Ennek pedig egyik alapja a sok edzés, a másik pedig a tapasztalatszerzés – sok versenyen indultam, hogy elkövessem a legtöbb hibát, amit lehet, hogy ezekből tanuljak, hogy a tapasztalatokat jövőre fel tudjam használni. Az egyik legfontosabb lecke az volt, hogy ennyit nem szabad versenyezni, mert a szervezet ezt nem fogja sokáig tolerálni. Ezt a tételt ez a hétvége tökéletesen igazolta.

A Beasten viszonylag normális tempóban mentem az elején, tetszett az erdő, a fenyveseket én különösen szeretem ( soha nem fogom megérteni, hogy Petőfi hogyan tudta az Alföldet a fenyvesek fölé helyezni ), jó hangulatom volt. Viszont én nagyon-nagyon nem vagyok jó úszó, emellett rettenetesen gyűlölöm a hideg vizes akadályokat, így amikor megláttam a tavat, kicsit összeomlottam. Átúsztam normálisan, megjegyeztem a memóriát ( 5S7ZWF – 5Star, 7Zip, What-the-Fuck volt ez a tó? ), nekiálltam visszafelé is ennek a jéghideg borzalomnak, majd a vége előtt pár méterrel elkezdett előttem pár kolléga fuldokolni, a vízi mentők elég lassan reagáltak, így ott lebegtünk egy helyben a (kb) 10-15 fokos vízben, a végtagjaim teljesen lemerevedtek, alig bírtam beindítani őket és kiúszni. Itt megroppantam fejben, lógó fejjel vonszoltam magam tovább. Győzködtem magam, hogy még nagyon az elején vagyunk, menni kell. A kötélmászás simán meglett, utána a szögesdróton az előttem levő srác a homlokomba állította a szögesdrótot, ez kicsit kevésbé tetszett, majd elkezdtem érezni, hogy valami nem stimmel. Hányingerem volt. Ilyen még soha nem fordult elő velem versenyen. Nem akart elmúlni, így a következő szimpatikus bokorban megejtettem életem első verseny közbeni hányását. Ettől nem kaptam erőre, sőt, még jobban belassultam. Az emelkedős résznél, a monkey bar környékén tértem nagyjából magamhoz – pont jókor, mert a zsákot így viszonylag tisztességesen meg tudtam csinálni, egyszer sem tettem le azt, viszont háromszor elestem vele :-)

20 km környékén kicsit elgondolkoztam, hogy vajon mi az értelme ennek az egésznek, miért vagyok már megint itt, aztán eszembe jutott, amit Joe De Sena is írt – az egész Spartan Race célja az, hogy Emberek legyünk, "akadályimmunisak". Ezután a hétvége után még tágabb lett a komfortzónám, még inkább kezdem elfelejteni, hogy mit jelent az, hogy lehetetlen. A másik, ami miatt imádom az egészet, pont a gondolataim közepén odaért mellém egy lengyel srác, elkezd hozzám beszélni angolul, hogy ő egy szót tud magyarul – itt gyorsan átfutott az agyamon, hogy viszontlátásra, egészségedre, jónapot – erre azt mondja, hogy MÓKUS :-) Annyira jó kedvem lett ettől, hogy hangosan felnevettem az erdő mélyén, újra elkezdtem futni, megbeszéltük, hogy találkozunk majd a célban – így is történt, kiabált messziről, hogy „Hey, mokus”. Leírhatatlanul jól esett. Ezután kicsit jobban ment az egész –közeledtem az egyensúly akadályhoz, ami nekem körülbelül a 10. versenyemen lett meg először, azóta 60%-ban van meg. Ránéztem, azt mondtam magamnak, hogy én itt nem akarok burpeezni. Aztán kijavítottam arra, hogy én itt NEM FOGOK burpeezni. És meglett. Az ilyen apróságok miatt éri meg az egész. Bevonszoltam magam a célba, az időeredményem nem lett olyan, amilyet szerettem volna, ezt a verseny elején el is engedtem, de valahol mégis éreztem egy kis elégedettséget, hogy ilyen körülmények mellett is végigcsináltam, nem törtem meg, mentem tovább mindig – hol lassan, hol kicsit lassabban :-)

Este pedig az új spartanos barátainkkal együtt vacsoráztunk, megbeszéltük, hogy kinek hogy ment, kinek mi tetszett, mi nem tetszett, kártyáztunk, jól éreztük magunkat, majd mindenki nyugovóra tért, hiszen másnap következett a Sprint.

A Sprinttel nekem egy célom volt – legyen meg. Már Krynicán rájöttem, hogy ez a kettős terhelés nem nekem való és nem is egészséges, emellett a Sprint nem az én távom. Kicsit jobb erőben éreztem magam mint a Beasten, jobban is kaptam el a rajtot, egész éjjel és reggel mantráztam, hogy ne legyen a Sprinten is a tó, persze, hogy ott volt. A Sprinten nem tört meg annyira mint a Beasten, a memóriát gyorsabban megjegyeztem (KG2PYR – Kevin Garnett 2(1), PYRo ) és a tóból való kijutás is könnyebb volt. Kis kocogás teljesen vállalható tempóban, kötélen megint felmásztam gond nélkül, majd itt hányás helyett „leszakadt” mindkét karom a kötél után 3 méterrel. Olyan fájdalmat éreztem, hogy a frissítőnél a 3 deci vizet remegve bírtam csak el. Ez ismét egy megerősítés volt arról, hogy nem szabad ennyit versenyezni, a szervezetnek sokkal több regenerációra van szüksége. Ha nem a bizonyos számú trifectáért küzdenék vagy egy kicsit több eszem lenne, ezen a ponton kiszálltam volna a versenyből. De sajnos nem bírok feladni semmit, így most sem tettem. Természetesen ez után következett az összes kart igénylő feladat és a burpee-parádé. Nem esett jól. Majd a vödörcipelés és a BKV. Valami különleges indíttatás miatt megpróbálkoztam a BKV-val és így, fájós karral sikerült, holott a Beasten nem jött össze. Ez megint pont elég volt ahhoz, hogy egy kis erőt szerezzek ahhoz, hogy végig tudjam csinálni a versenyt. A cél előtt 200 méterrel lévő majomlétránál olyan erős fájdalmaim voltak már, hogy meg se próbáltam teljesíteni az akadályt, a burpeet pedig csak úgy tudtam csinálni, hogy levettem a fejpántomat, ráharaptam – de legalább sikerült így egyben lenyomni a 30-at. A célbaérés után még soha nem öleltem meg az önkéntes lányokat, most el se akartam engedni. Soha, semmi bajom nem volt a verseny után, most elterültem a füvön. Akkor tudtam magam összekaparni, amikor meghallottam, hogy Ákos megnyerte a futamot. Soha nem gondoltam volna, hogy tényleg ennyire lehet más ember sikerének örülni. Az én szememben ő A Példakép – hihetetlen a hozzáállása, az akaratereje és az ereje, példaértékű a sporthoz és a spartanhoz való viszonyulása, szóval onnantól megint szép és jó volt minden.

A hétvége tanulsága számomra az volt (ismét), hogy ha a szervezet elkezd jelezni, hallgatni kell rá. Ennek ellenére remekül éreztem magam, gyönyörű időben, gyönyörű helyen, remek társaságban töltöttem a hétvégét – nagyon sok ilyen pillanatot kívánok mindenkinek.