Az OCR Magazin, hogy igyekezzen a európai szintű lefedettségét növelni, a magyar Spartan Race közösségi oldalán tett fel egy ártatlan felhívást, hogy kinek van kedve tudósítani Liberecből, ahol a hétvégén Beast-Sprint hétvégét rendeztek. Nem nagyon gondoltunk arra, hogy egy akkora írás lesz kezdeményezésünk jutalma, amit csak két részre bontva lehet tálalni az olvasóknak. A nemes munkát pedig nem más végezte, mint a közösség aktív tagja, Hegedűs Balázs. Olvassátok, igyátok szavait!
Az a megtiszteltetés ért, hogy összefoglalhatom OCR Magazin blogján az élményeimet, véleményemet, tapasztalataimat a 2016-os Liberec Beast és Sprint Spartan Race versenyekről. Megtiszteltetés, hiszen az elmúlt időszak egyik legnívósabb versenye, kategóriájában mindkét távon az egyik legkeményebb futam volt a mostani. Pár szóban bemutatkoznék, hogy tudjátok, hogy milyen szemüvegen keresztül látjátok a történetet, majd szeretném elmesélni, hogy külső szemlélőként milyennek láttam volna a pályát és a szervezést, a végén pedig elmesélem a saját sztorimat.
Hegedűs Balázsnak hívnak, másfél éve kezdtem el Spartan Race versenyekre járni, a 2015-ös Hungaroring volt az első versenyem, a libereci Beast a 17., a Sprint pedig a 18. Az Open futamokban érzem otthon magam, néha az elit versenyzők között indulok, hogy egy világos képet kapjak arról, hogy tiszta pályán hol tartok. Egy szoftverfejlesztő cégnél dolgozom középvezető pozícióban, különösebb sportmúltam nincs, emiatt duplán örülök, hogy egymásra találtunk a Spartannal, ami teljesen felforgatta és megváltoztatta az életemet és a napi rutinomat. A tavalyi szezonban leginkább a távok teljesítése volt a legfőbb célkitűzésem, idén már szerettem volna minél jobban teljesíteni; tavaly a mezőny utolsó 20-30%-ához tartoztam, idén sikerült az első 10-20%-ban végezni a futamok nagy részén.
Az elmúlt egy évben a régió összes Beastjét megjártam, beleértve a télit és az ultrát is, ezek alapján nyugodt szívvel állítom, hogy ez az összesnél keményebb volt. Egy 28 km-es terepfutás nagyjából 1300 m pozitív szintkülönbség már önmagában is kellemes érzéseket vált ki az emberből, ha ezt kombináljuk a Spartan Race-en megszokott akadályokkal, az akár túl kellemes is lehetne, de a cseh szervezők úgy gondolták, hogy mindent megtesznek azért, hogy az év utolsó CEU Beastjén mindenki remekül szórakozzon. A verseny egy kellemes, teljesen átlagos és ártalmatlannak tűnő terepfutással kezdődött, amit először az autógumikon való átszökdelés, majd az O-U-T akadály, a 6 láb magas fal, végül pedig egy kis mocsaras-iszapos-sáros-gazos futás tört meg. Az út egy gyönyörűszép fenyőerdőn vezetett tovább, a napsugarak kezdtek beszivárogni a tűlevelek között, szépen futható pálya volt, majd jött az első meglepetés, egy – az eplényinél sokkal nagyobb - tavon kellett keresztbe úszni, a memóriateszthez tartozó kódot a jéghideg vizes sokk után megjegyezni, majd visszaúszni. Valakinek ez semmiség, de a mezőny nagy részét ez valószínűleg eléggé megfogta.
A pálya az erdőben folytatódott, ismét egy jól futható részhez érkeztünk, itt már voltak kicsit nagyobb emelkedők is, majd jött a következő meglepetés. Az általában a finish zónában felállított akadályok, a kötélmászás, alacsony szögesdrót emelkedőn felfelé, farönkforgatás, az irreálisan nehéz zsákfelhúzás, cölöpön való egyensúlyozás, dárdahajítás, multring és a velük általában kézenfogva járó burpeefesztivál egy kilométeren belül várta a kedves egybegyűlteket. Miután áthámoztuk magunkat ezen a szakaszon, az erdőbe a magas szögesdrót alatt vitt az út. Itt egy viszonylag ritka akadály fogadott, kötélmászással összekötött sziklamászás - nem volt nehéz, de oda kellett figyelni, hova nyúl és lép az ember. Kis futás után elérkeztünk a vödörcipeléshez. A vödör nem volt könnyű. Tele kellett rakni kaviccsal, a pálya sem volt éppen rövid, elég szép emelkedők is voltak benne, de egy spartanon illik egy ilyet becsülettel végigcsinálni. Sajnos ez nem mindenkinek sikerült, már a Beasten az elit futamban is voltak kis kőkupacok az út mellett, de másnap a Sprinten meglepve láttam, hogy egy gyönyörű kiépített műút keletkezett ott, ahol egy nappal azelőtt még földút volt.
A következő rész nem tartoztott a kedvenceim közé. A vödör után a BKV következett, még erdős szakaszon, majd egy elég hosszú aszfaltos szakasz következett Liberec egyik külső kerületében. Én erre úgy tekintettem mint egy akadályra, a terepfutók terepfutócipőben ritkán szeretnek aszfalton futni, sokat pedig főleg nem, fejben ez akár egy kicsit össze is zavarhatta a futókat. Az aszfaltnak is vége lett szerencsére, majd két kedves szurkoló - két vígan legelésző tehén mellett visszatértünk az erdőbe, egy elég szép hosszú, meredek szakaszon jutottunk vissza a természetbe, ismét az örökzöldek világában folytathattuk az Utat. Egy igen komoly emelkedős szakasz következett, pár akadállyal színesítették a tervezők, hogy ne unjuk túlságosan meg a dombokat: kifeszített hálón való átmászás, farönkcipelés burpeevel kombinálva, egy elég komoly kaptató tetején majomlétra, a szomszédjában pedig a tricepsbar. Ami ezután következett, az egyszerre volt félelmetes, gyönyörű, hátborzongató és felséges. Kiértünk a hegyről, megpillantottuk a híres libereci TV-tornyot, tehát megtudtuk, hogy nagyon magasan vagyunk és nagyon messze vagyunk a rajttól (tehát a céltól is) - ez valahol a 16. km környékén lehetett. A torony abból a szögből gyönyörű volt, az időjárás szintén, az ilyen látványért és pillanatokért imádja az ember ezt a sportot – a rövid kis életem alatt ugyan mi másért jöttem volna el Liberecbe? Soha nem láttam volna ezt a képet élőben. Miután kiörvendeztük magunkat, egy nagyon meredek és nagyon hosszú lejtőn leszáguldott, lecsúszott, levánszorgott mindenki – ki hogy szereti, majd jött a harmadik meglepetés.
„And my spirit is crying for leaving” / „Sír a lelkem, ó csak szabadon szállhatna”
A lejtőn lejöttünk. Majd jött egy lépcső. És egy domb.
A baj csak az volt, hogy a lécső és a domb is egy síugró sánc mellett ment, mindkettő nagyon meredek volt, a dombon pedig egy 40-45 kilós homokzsákot kellett felvinni, majd levinni. A lépcső teljesen járható volt – számokat nem tudok, de rettenetesen hosszúnak tűnt, közben az jutott eszembe, hogy ilyen lehet a „Stairway to heaven” ( Lépcső a mennybe / az égbe – egy Led Zeppelin dal 1971-ből, az egyik személyes kedvencem), majd a pályarajzon láttam, hogy tényleg így hívták ezt az akadályt :-) A homokzsákcipelés extranehéz volt. Zsák nélkül sem lett volna egyszerű, a krynicai sípályánál sokkal meredekebb volt, az említett 40-45 kilós zsák nem könnyített sokat a feladaton. 40 kilót becsültem, megkérdeztem az önkénteseket, megerősítették, hogy ilyen nehéz. Én fél óra alatt tettem meg a kört, ebből 20-21 perc volt felfelé, 9-10 lefelé. Az elites srácok közül elég sokan kidőltek ezen az akadályon – az ő lelkük ezen a dombon, abban a pillanatban szabadon szállt, de ennek is vége lett.
Visszatért minden a normális kerékvágásba, kicsit már fáradtan, nagyjából 20 km környékén ki sétált, ki kocogott tovább az erdőben, ami a kilométerek alatt semmit nem vesztett a szépségéből. 5-800 méterenként egy-egy akadály – erdei kötélmászás, falmászás, egyensúly, majd jöhettek az utolsó meglepetések. Felbukkantunk egy frissítőpontnál, ahol 8-9 km környékén járhattunk, azaz hamar világossá vált, hogy mi itt most forgalommal szembe fogunk menni, nagyon messze vagyunk a céltól és ismét aszfalt következik. A forgalommal szembe irányítás jó poén lett volna a szervezők részéről, ha 1-200 méteren keresztül történik ez, nem pedig 1-2 km-en keresztül. Sok kezdőbb versenyző nagyon rosszul helyezkedett, nem volt előzékeny, emiatt egy kicsi tüske maradt párunkban, ahogy a dupla aszfalt miatt is. A kegyelemdöfés az volt, amikor a 27. kilométer környékén találkoztunk a második zsákcipeléssel – itt nem volt már annyira meredek és hosszú a kör, viszont a zsák még egy 5 kilóval nehezebb lehetett mint az első. Ezután már tényleg pár száz méter volt vissza a vizesárokból köteles döntöttfalra mászással (slip wall), A-monkeyval, alámerüléssel, memóriateszt visszamondással (25 km telt el azóta, hogy utoljára láttuk a táblát), majd a célban a 8 láb méter magas fal és a várva várt tűzugrás.
Aki ezt a versenyt sikeresen teljesítette, méltán lehet büszke magára – én úgy fogalmaztam, hogy ez volt az első Beast, ahol maga a verseny teljesítése igazi kihívás volt. A versenyt a cseh Tomás Satinsky nyerte magabiztos fölénnyel, a legjobb magyar Balhási Ákos lett.
A vasárnapi Sprint a szombati Beast első 8 és utolsó 1 kilométere volt, a BKV akadály után a második zsákcipelés következett, a maradékot szerencsére kivágták a szervezők, ennek ellenére úgy gondolom, hogy arányaiban a Sprint pont annyira volt kemény mint a Beast – a vödörcipeléssel, a zsákcipeléssel, a tóátúszással, a maga 9 – 9,5 kilométerével kitettek magukért a szervezők és ezt az érmet egyáltalán nem adták olcsón, akár kék is lehetett volna ez az érem.
A Sprintet sok magyar versenyző hatalmas példaképe, a kivételes akaraterejéről is ismert Balhási Ákos nyerte, akinek szívből gratulálok – remélem, olvasod ezeket a sorokat.
(a helyszínen felvett videót köszönjük Lőrincz Gergelynek)
Amit még érdemes megemlíteni, a szervezés nálam jelesre vizsgázott. Mindkét versenyre open futamra neveztem, a verseny reggelén írtam át elitre, gond nélkül sikerült megoldani, az étkezést hibátlanul megoldották, szombatról vasárnapra a WC-ket teljesen kiürítették, kitakarították ( Krynicán, ahol szintén dupla hétvége volt, ezt nem tették meg és ott ez egy hatalmas negatívum volt ). Egy kicsit fájt a sok aszfalt, de ahogy a magyar szervezőktől, Zitától és Zsófitól tudjuk, az engedélyeztetés az erdőkbe és a hegyekbe nem mindig játék és mese, illetve lehet, hogy így tudták csak betenni a tavat és a TV-tornyot is.
