A miskolci Spartan Beast legnagyobb eredménye számomra - a túlélésen kívül- hogy rájöttem, néha egy OCR verseny jobb, mint egy csontkovács. A szalagnyúlás miatt folyamatosan ugra-bugráló térdem – ami a verseny előtt utolsó napokban érezhetően nem volt a helyén. Csontkovácsoktól ellesett praktikák, speciális bemelegítések, nyújtások, de semmi - egy kissé diszkomfortos térddel indultam neki a majdnem 30 kilométeres távnak. Aztán nagyjából a táv egy harmadánál meredek lefele menetben ráléptem egy kőre, a „szokásos” roppanás. Pánik. Elkezdett előttem leperegni az életem, na most mi lesz, itt a hegy tetején, több mint a fele hátra van, mit fogok csinálni így…aztán 5 másodperc múlva esett le: ami eddig nem volt a helyén, az visszakattant. Remek, gondoltam, akkor hajrá, tovább. Nagyon motiválóan hatott rám ez a pillanat, egészen a harmadik frissítő pontig (kb 17.5 km) „have fun” futásként tudtam az egészre gondolni - ott viszont eljött a holtpont, és ez gyakorlatilag a verseny végéig ki is tartott …nem ez volt életem legjobb versenye, borzalmas az időeredményem, mégis, összességében örülök, hogy ott lehettem, és végül legyőztem a Szörnyet. De hogy is jutottunk el már megint oda, ahol „szépek ezek a fák, de mit keresünk mi mellettük?” (by Csernabuczky Zoli, STG Debrecen).
A hajnali debreceni indulás nem volt annyira vészes, odaértünk reggel 7-re a fesztiválterületre, így a 8.30-as startig kényelmesen átvettük a rajtcsomagunkat, elhangzott a szuperhős filmek kedvenc mondata (suit up!) , mindenki felvette a legszebb futóruháját, feltöltötte a hydro zsákját, a rejtett zsebeibe eldugta az energiaszeleteit, egy kis sztorizgatás, a hazai OCR közösség arra járó tagjaival, (hello-hello, ti is itt vagytok, találkozunk a hegyen/pályán/pokolban jókívánságok), majd jött a bemelegítés. Megidéztük Rubint Réka és Leonidász szellemét, aztán irány a startzóna. AROO, zöld füst, aztán gyerünk, előre.
Kezdjük a végén: a Beast táv alapesteben 20+ kilométert jelent, ez lehet 21 és 29 közt bármennyi. Én olyan 25-re tippeltem (vagy inkább reménykedtem), és bár a a verseny szervezői szerint a pálya hossza 25.5 km volt, de a nem beleszámító távokat hozzáadva a trackeléssel futó delikvensek mindegyike 27.2-és 28.8 között mért. Ja, mindez 1400+ szinttel, és 36 akadállyal spékelve.
Szóval volt itt egy kis futkározás, meg ugra bugra, meg ilyesmik… ja, nem. Itt egy baromi kemény pálya volt, rengeteg meredek emelkedővel, amelyeknél sokszor azt hittem, hogy nem is OCR futóversenyen vagyok, hanem egy teljesítmény túrán (nem vagyok egy gyors futó, de itt a pálya nagy részében akkor se tudtam futni, amikor akartam volna). Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy köszönetet mondjak a Földanyányak, amiért egy nagyon kellemes, szél, eső és villámmentes futóidőt biztosított nekünk. Mert, hogy egy kis vizes csapadék vagy jégeső már pont nem hiányzott ide, az biztos (jó, tudom, vannak fanatikusok, akik szerint így nem is olyan buli az egész, alapesetben én is így gondolom, de ez most az időjárási körülmények nélkül is kemény volt.).
Már az elején gondolhattam volna, hogy ez NAGYON hosszú lesz, mert csak azért kocogtunk majdnem egy kilométert, hogy átugrálhassunk az első akadályon (gumik). Majd a második OUOUOU -ig megint közel ugyanennyit kellett menni. Jött a balance, részemről ez szokásos 30 burpee, hiába, nem vagyok balett táncos…
Aztán nagy távolságok, nagy emelkedők, újra és újra, amit időnként tört meg egy-egy palánk, vagy valami amit át kellett mászni (Stairway to Sparta, A-Cargo, stb). Az első frissitő pontnál a csapatársakkal és a vadidegenekkel is összekacsintottunk, hogy hurrá, már itt is vagyunk, milyen jól haladunk. Nem sokkal a frissítő pont után belefutottunk a Memory Testbe, aztán gyorsan tovább.
Folytatódott a nagy távolságok, nagy emelkedők, meredek lejtmenetek, elszórva akadályok, és eljött a második frissítő pont is. És ez előtt volt, nem sokkal a bevezetőben írt térd helyreugrásom. Szóval, van egy jó térdem, jól bírom a távot, az emelkedők picit kikészítenek, de már biztos a felénél vagyunk, gondoltam (aztán később rájöttem, hogy a fél az csupán egyharmad volt, és annak a kínzó kérdésnek, hogy miért vannak olyan ritkán az akadályok, szintén meglett a böjtje a vége felé).
Emelkedők, nagy távok, újra és újra. Néha egy kis Triceps Bar, palánk, stb. Ezek kezelhetőek, vagy megcsinálod, vagy burpee, ez oké, de az emelkedők kinyírtak…
A combom egyre csak égett, a vádlim görcsközeli állapotban, egyre lassultam, és egyre gyakrabban láttam az út szélén versenyzőket leülni. Rándulások, görcsök, aztán jön egy villogó Search &Rescue, benne egy lány, sínben a keze (törés?). Ez nem hat motiválóan az emberre, kb. olyan érzés, mint a Band Of Brothers-ben az a jelenet, amikor az Easy Company bevonult az ardenneki csata helyszínére, közben meg kijöttek a félholt bajtársak.
Azonban ez az a rész, ahol a Spartan közösség egyik fontos hagyományára hívnám fel a figyelmet: én már a 2016-os, első versenyemen is megfigyeltem, hogy vigyáznak egymásra az emberek (persze vannak elit versenyzők, meg vannak akik húznak mint a meszes, sokszor saját maguk és más testi épségét veszélyeztetve, de ők vannak kevesebben). Én is egyre többször álltam meg, hogy segítsek e, hívnom kell e segítséget, stb. Szerencsére súlyos esetet nem fogtam ki, de fontos: figyeljetek és vigyázzatok egymásra, és ne hagyjatok embert hátra sérült embert.
De persze lassulás ide, odafigyelés oda, egyre csak törtünk előre. Egy trükkös karikával visszajutottunk a második frissítő pontra, ami egy másik oldalról nézve a harmadik is volt egyben. Itt egy kis töltés (zselé,víz, izotóniás tea), majd egyből bele egy Z -Wallba, és egy kis Benderbe. Bevallom férfiasan, én itt értem el a holtpontot, amivel az volt az egyetlen gond, hogy kicsit int tovább tartott , mint szerettem volna-konkrétan a Finish Line-ig.
Persze az sem segített, hogy újra emelkedők , a maradék lábizomzatom is off, már az egyenesebb pályarészeken, ahol próbáltam futni, rájöttem, hogy ugyanolyan gyorsan tudok szaladni, mint gyalogolni, csak fárasztóbb, uh hagyjuk. Öles léptek, leszegett fej, „mindegy, csak érjünk a végére” érzés. Néha nekiiramodtam, de semmi köszönet nem volt benne. Az Atlas Carry (magyarul: baromi nehéz fogásnélküli kőgolyó cipelése) , az pont nem hiányzott bele (de hát ott volt….). Azt eddig se értettem, hogy az erőemelők hogyan tudnak ebből több száz kilókat felemelni, nekem ez a 30 kg-os golyó bőven elég volt…
A holtpontommal egyébként nem csak az emelkedők nem tettek jót, hanem az ún. fekete leves sem: az utolsó 2-3 kilométeren megjött a kínzó kérdésre a válasz: miért ilyen ritkák az akadályok: hát azért, mert a „kedves” szervezők az utolsó szakaszra tettek be vagy tíz meglepetést.
Végigcaplatsz a Bükkön, kiizzadod a lelkedet is, erre jön a nagy vizes árok, kötélmászás (kísérlete) összesározott kötélen (instant burpee tokaji flashbackel), a kihagyhatatlan cipekedés (homokszák) , a Hercules Hoist, a Twister, Multiring, éééés a célvonal előtt tíz méterrel még egy inverz fal…
Nekem ez a miskolci volt az első Beast versenyem, nincs összehasonlítási alapom, hogy ez mennyire volt durva, laza, vagy átlagos, nekem legalább annyira SZÖRNYű volt, mint a város szülöttjének, Pataky Attila mulatós lemezei. De egy nap elteltével egy kedves emlék lett.
A szervezésben voltak kisebb bakik, de semmi kibírhatatlan dolog nem történt (én semmi gázos dolgot nem érzékeltem a magam részéről, csak annyit, hogy a rajtszámon kék sisak volt zöld helyett). Ami pedig nagy öröm volt számomra, hogy végre Debrecenhez közel, Észak-Magyarországon került megrendezésre egy verseny.
Kedves Spartan Race szervezők: csak így tovább, a Bükk, a Mátra, a Zemplén lankáit ilyen versenyekre teremtette Zeusz!
Ui.: Kedves STG Debrecen: bocs, hogy rontottam a csapatátlagot!
Beszámoló: Kiss UtolsóCsillagharcos Ákos
Fotók: Tóth József Figura (további fotók itt)
