„Itt a tavasz lehelete, megb@sz a Bakony ehe ehe …” tartja a képzeletbeli mondás, mely szájhagyomány útján terjed a hegy nemlétező füstös alkoholszagú ivóiban. És igen! Sorban a harmadik versenyem a brand alatt és most éreztem először, hogy „Nálunk első akadály a természet”. Ez persze több összetevős dolog, az első a nagyszerű pályakijelölés, a másik a mesterséges akadályok … hogy is mondjam finoman, jelképes megléte.
Early bird nevezéssel vagy a legelső vagy a legutolsó futamban lehetett indulási jogot szerezni. A 12:30-as rajtnak több előnye is van. A legfontosabb (hogy nem kell korán kelni), hogy a nagyon gyorsak már beértek, így a hírmorzsáik plusz motivációval szolgálhatnak. Nagy felfedezői tehetség nem kellett ahhoz, hogy megtaláljuk őket. Oly feltűnőek voltak a sár homunkuluszok, kik fejük búbjától a talpukig viselték a földanya bőrét. A célba érkezők megkönnyebbült tekintetéből kiolvasható volt, hogy a beígért 9+ kilométer a 15+ akadály valószínűleg csak a beetetés volt, a valóságban ennél jóval többre kell számítani.
A meteorológia szerinti 17 fok helyett jó, ha 10-re melegedett a hőmérséklet és a szikrázó napsütést sem az esőfelhők alatt volt érdemes keresni. Az időjárás alaposan kedvében járt a dagonyázásra vágyóknak, már napok óta áztatta a talajt. Idén a kulturáltabb kultúrház helyett sátrakban lehetett elintézni az átöltözést, de az egész fesztivált is áthelyezték a főtérről. Gondolom, a jónéhányszáz induló komoly amortizációt okozott a területen. A babazsúrnak nem nevezhető összejövetel színvonalát kitelepült márkák és büfék emelték. Becsekkolásért chippes rajtszámot vele párhuzamosan (ha nevezéskor igényeltél) pólót osztottak, minden felesleges sallang nélkül. Azért valami kis repi ajándék még leeshetett volna :P. A lelki pörgetőről rutinos ceremónia mester, a testiről pedig közös bemelegítés gondoskodott.
A rajtvonalat egy domb lábánál állították, nem véletlen. Az indulási jel elhangzása után neki is vezették a tömeget a földhátnak. Akinek maradt is bármiféle illúziója egy könnyed, tiszta versenyről, az itt végleg megsemmisült. A jól letaposott partoldalon a négykézlábas előrejutás sem bizonyult egyszerű feladatnak. Egy rövidke műút és máris be a vadonba. Ezzel a kis etappal le is tudtuk a lebetonozott szakaszokról szóló részeket az élménybeszámolóban. Ennyi volt. Innentől kezdve nem nagy túlzás azt állítani, hogy kevesebbet láttam a cipőmet, mint igen. Jellemzően a vízmosásokban haladó útvonalat sikerült kimaxolniuk a szervezőknek. Mivel az elmúlt napokban már elég csapadék hullott így nem meglepő módon ezek a csapások sem szálló porral voltak tele. Az előre jutást némiképp nehezítette az egyet előre, kettőt hátra módszer, melyet a fizika törvényei miatt igencsak nehéz volt leküzdeni. Nem egy gyors pályát sikerült összehozni az már egyszer biztos.
Az első „épített” akadályért nem kellett túl sokat kutyagolni. Az árokba bedőlt hatalmas rönkökön csak a kifeszített kötélháló megmászásával lehetett túljutni. Nem egyszerű feladat, kicsit fel is torlódott a tömeg, bár egyszerre többen is nekieshettek. Az út jódarabig felfelé vezetett, a felszántott vájatban így is sikerült centiket süllyedni minden egyes lépésnél, akkor még nem is sejthettük, mennyire könnyű ez a szakasz. A csúcsot elérve kis egyensúlyozás. A gerendákra felhordott jelentős agyagréteg és a cipő talpára parazitaként telepedő hasonló anyag jó tapadást biztosított, így nem nagy kihívás. Lefelé kellett venni az irányt, át-átugrálva az időszakos csermelyeket, avagy megsüllyedve az általuk leáztatott talajban. Itt mutatkozott be a sorozat egyik nagy újítása. Végre egy vizes akadály. A távolra elhallatszódó Zámbó Jimmy hangfrekvenciáját közelítő férfiúi sikolyokból már lehetett sejteni, hogy tavasz első napsugarainak esélye sem volt felmelegíteni a tavat, mélységét tekintve pedig éppen eléggé súrol alulról… A kérészéletű tisztaságról a gyakorlatilag kilométereken át tartó dagonyajárás vetett véget. Itt két dolog közül lehetett választani: bokáig süllyedsz a bűzös iszapban vagy megpróbálod a partoldalon, ahol pedig a stabil alapzat volt ritkább, mint a fehér holló. Utóbbi esetben persze a szemközti oldal mindig könnyebbnek tűnt. (Nem) Egy OCR-szűz leányálom, ami beteljesedhetett végre.
Az egyetlen frissítő pont 4,5 kilométer környékén jött szemben. A kiizzadt ásványi anyagokat vitaminos vízzel, valamint energiazselével lehetett pótolni. Egy megfelelően magas palánk után, egy megfelelően alacsony drótháló alatt kellett volna tovakúszni. Itt bizonyította először a hegy, hogy nemcsak a versenyzőket, de ha kell a szervezőket is képes „megrágni”. Egy szó, mint száz, a karózás nem bírta a feszültséget, összeomlott az egész. A sorban két negatív palánk és egy vízzel teli kanna cipelése jött. Nemek közötti megkülönböztetés nélkül, nagyon rövid szakaszon. A hétvégi bevásárlós cekkert hosszabb távon hurcolod a bolt ajtaja és a kocsi között, szóval inkább pihenésre volt jó, ez a kis megálló.
Erdős-dombos-nagyonmeredek szakaszok váltogatták egymást. Utunk során több vadetető területet is kereszteztünk, sajnos őzikéket csak később az autóból láttunk. A meredek partfalak megmászása még csak-csak kivitelezhető volt négykézlábon, de a lefele jövetelt inkább a seggen csúszással oldották a népek. Erre egy hatalmas csúszda is épült, ami, ha nem is mint egy újabb kihívás, de mint a minél magasabb WOW faktor egyik összetevőjét érdemes megjegyezni. A földet elhagyni egyszer egy függő gumifal megmászásával, később egy hajó háló-csapda szerkezet leküzdésével és a legvégén a szokásos majomlétra túlélésével lehetett. Az idő vasfoga (a nevezők szöges cipőtalpa) mindet megviselte, de funkciójukat kvázi el tudták látni.
Hogy a célfotón biztos torzuljon az arc, egy kábelzuhatagon át kellett még átbalettozni. Utólag csak rákérdeznék a szervezők felmenőinél, nem-e csuklottak egész hétvégén, ugyanis a gyenge áram is meg tudja rángatni az izmot, de jobb esetben is csíp egyet.
Az befutóérem alap, de szép színes. Akinek pedig az egyenáram nem töltötte volna fel az akkuját gyümölcsöt és az útközben már osztogatott vízből vehetett magához egyet. Erre szükség is volt, mint kiderült a pálya hosszát tekintve megszaladt a tervezők keze. Közel 13 kilométer a megismert terepen elég ütősen hatott.
Összefoglalva, keményen indult a tavaszi szezon. A BakonyRun 4.0 történetének legjobb és legkeményebb pályáját állította össze. Bár a szezon jóformán még el sem kezdődött, ennél hatalmasabb sártengert nehéz lesz összehozni, mert nem elég egy leázott terület, azt ki is kell tudni használni. A mesterséges lassítók tekintetében ez most nem sikerült annyira, így tartani lehetett az eredeti szlogent.
„Nálunk első akadály a természet”
Beszámoló: Veiger Gábor
Fotók: Tóth József Figura (további képek itt)
