Sparta World Championships (VB) 2018, 2018.09.29., @North Lake Tahoe (USA)

2018. október 12. 14:26 - ocrguest

"Lélegezz mélyeket és folyamatosan!"

43586898_277970839505496_7025334652390866944_n.jpg

2018. szeptember 29-én rendezték meg a Spartan VB-t az USÁ-ban, Californiában, a San Francisco-tól 4 óra autóútra lévő, 2000 méter magasan elhelyezkedő Tahoe-tónál (Olimpic Village Squaw Valley) amely 1960-ban a téli olimpia helyszínéül szolgált. A Tahoe-tó híres amerikai üdülőkörzet, tavakkal, fenyőkkel, téli és nyári sportolási lehetőségekkel, medvékkel.
Szombaton a kvalifikációt igénylő világbajnoki beast futamba (elit és age group kategóriák) több mint 40 országból érkeztek a versenyzők, szám szerint több mint 600-an. A beast futam távja 22-23 km volt, szintemelkedése 1.400 méter körüli, a pálya 2.000 m-ről indult és valahol 2.800 m körül volt a legmagasabb pontja.
Magyar versenyzők is szép számmal képviseltették magukat mind az egyéni világbajnoki, mind a szombati és vasárnapi open futamokon, illetve a vasárnap megrendezett csapatbajnokságon is.

És akkor most jöjjön egy szubjektív beszámoló. Mielőtt bármiről nyilatkoznék, előzetesen megjegyzem, hogy a VB előtt az elmúlt 4 évben – számos más ocr típusú versenyen túlmenően - 45 spartan versenyen vettem részt, Közép- és Nyugat Európában, sprinten, superen, beasten, ultrán, hidegben, melegben, szélben, esőben, hóban, magashegyen, hideg vízben, 2.000 méter feletti magasságban. Igaz, Európán kívül még nem volt módom korábban versenyezni, illetve HH-n és egyéb hasonló megmérettetésen sem indultam, mint ahogy az izlandi ultra vb-n sem, de talán egy VB előtti tapasztalatszerzésnek a korábbi versenyek megfelelőek voltak.

43712954_343044626460762_7754263286253617152_n.jpg

Egy ötfős magyar különítmény részeként utaztam ki a VB-re, szerdai indulással és érkezéssel San Francisco-ba. Ismerősök már előre riogattak, hogy miért megyünk ilyen későn, hisz a 3. nap a legrosszabb az átállás szempontjából, ilyenkor még a szervezet nem alkalmazkodik a nappal-éjszaka váltáshoz (9 óra az időeltolódás). Akiknek az idejükbe belefért, akár 1-2 héttel előtte is kiutaztak akklimatizálódni.
Az előzményhez az is hozzátartozik, hogy érkezésünk másnapján San Francisco-ban ötünk közül négy útitársamnak ellopták az összes iratát és készpénzét, bankkártyáját, továbbá az én útlevelemet is. Így sajnos nem nagyon volt időnk a verseny előkészületeivel foglalkozni és a versenyre hangolódni.

Péntek este értünk a Tahoe-tó mellett lévő szállásunkra, egy gyönyörű helyen lévő kis faházba. Másnap reggel a hajnali indulás után értünk Squaw Valley-be a fesztiválterületre, ahol is ötünk közül hárman indultunk az egyéni világbajnoki futamon. Ismertük előre a pályarajzot, a távot, a szintemelkedést, az akadályok számát (31 db) és sorrendjét. A rajtnál a völgyben kellemes őszi időjárás és napsütés fogadott minket. A rajt előtti 5 percben kiderült, hogy folyik a derekamra tett kulacsom, amitől is egyrészt már a rajt előtt vizes voltam, másrészt baromira aggódtam, hogy mi lesz, ha elfolyik a vizem a hegytetőn és nem lesz mit innom. Gyuritól (Kováts György) próbáltam tarhálni egy extra kulacsot, persze, nyilván nála sincs felesleges 2 perccel a rajt előtt. Hirtelenjében fixáltuk a problémát egy sebtapasszal, amiről persze azonnal kiderült, hogy semmit sem ér. Nincs mese, menni kell, 1 perc múlva rajt, lesz ami lesz.

43551152_744601712541914_7697558031340404736_n.jpg
A rajt után az első 8 km-es szakasz felfelé vezetett a hegyre, a megszokott akadályokkal és körülményekkel: palánkok, zsákfelhúzás, negatív fal, gerendákon átmászás. Az én tempómban a rajttól számított egy óra múlva, ötödik akadályként következett a hegytetőn lévő tóban viszonylag messze rakott 2 bóját megkerülő úszás. Eddigre a külső hőmérséklet – a 2.500 méteres magasság miatt – jelentősen visszaesett, a tó vize pedig nem lehetett több 4-5 fokosnál, a benne töltött idő pedig nagyjából 5 perc volt. Tudtuk előre, hogy hideg vizű tóban kell majd úszni, ezért a korábbi VB-ket megjárt versenyzők tapasztalatai és javaslatai alapján (ezúton is köszi Elemér! (Vitkai Elemér)) a tó előtt levettem a hosszú ujjú pólómat és egy vízhatlan zsákba csomagoltam a zsákomban, visszavettem az ujjatlan magyar mezt, felvettem a kötelező mentőmellényt és úgy indultam neki az úszásnak. Mikor mentem be a vízbe, Betti (Sallay Bernadett) csapattársam már kifelé jött, nem akart elkeseríteni, csak annyit mondott: „lélegezz mélyeket és folyamatosan!” Beléptem a vízbe, iszonyat hideg. Úszni kezdtem, első bólya, második bólya. Emberek ájulnak el mellettem, két vékony testalkatú ázsiai férfi versenyzőt mellettem húznak ki a vízből fennakadt szemekkel. Hipotermia. Csak az lebegett a szemem előtt, hogy elérjem a partot, az utolsó 10 méteren már számoltam a karcsapásokat, a szememmel a kilépési pontra fókuszáltam és próbáltam a levegővételre figyelni. Sikerült! Vízből kiugrok, ujjatlan póló le, száraz hosszúujjú vissza, vizes magyar mez mindezek tetejére (ezt így utólag, nem kellett volna, de hát a látható trikolorért mindent ), össze vagyok fagyva, percek mennek el az öltözködéssel (Laura csapattársam (Takács Laura) itt hagy el közben), de reménykedem, hogy ez az időveszteség megéri a félig száraz felső ruházatot.

Hipotermia a szervezet fokozott mértékű kihűlése, amely kialakulását nagymértékben fokozza, ha a test vízben van. Az átnedvesedett ruha és erős szél szintén elősegíti a szervezet vészes lehűlését.(wikipédia)

 
Futunk tovább a hegyre, még magasabbra, következik egy vödör-cipelés, igen nehéz súllyal és elég meredeken lefelé és felfelé. Próbálok haladni, nem akarok megállni, de nem megy, lefagynak az ujjaim, didergek, muszáj néhányszor lerakni a vödröt és fogást váltani. Rövid futás után ismét akadály, golyóhúzás (plate carry), nem tudom, azért ilyen nehéz-e a súly mert tényleg ilyen nehéz, vagy csak elvesztettem az erőmet a hidegben. Felérünk a hegytetőre 2.800 méterre, ide jön fel a kabinos sífelvonó és itt vannak a bámészkodók és szurkolók is. Látványelem, szögesdrót alatti kúszás, de miért ilyen hosszú? legalább 50 méter. Alapból nem is lenne ezzel baj, ha nem lenne közben homokvihar és orkán erejű szél, meg amúgy nem lennénk teljesen összefagyva. Küzdés, nem látunk semmit, tapogatózunk a kis kavicsos, éles talajon, kiérünk, felnézünk – és mit látunk? dunk wall, palánk alatti vizes alámerülős akadály. Nagy levegő, újabb jéghideg víz, mellettem valaki üvölt, alig látok, levegőt is alig kapok, süvít a szél. Túlélem, jönne egy slippery wall, de nem ám olyan, amihez a CEU-ban szoktunk hozzá, hanem iszonyú magas, a kötél nagyjából a feléig lóg le. Nekifutok, már amennyire a jelen állapotomban tudok futni, nem érem el a kötelet. Megpróbálom még egyszer, most sem, majd újra és újra. Laura mellettem próbálkozik (egymagasak vagyunk), neki valamilyen csoda folytán sikerül elkapnia a csomót és átmászik, én feladom, inkább burpee-zek, csak ne fagyjak meg (Nóra (Eleonora Fasching) állítólag mellettem nyomja a büntetőket, de ezt nem látom, csak később állapítjuk meg, hogy egymás mellett voltunk, nem látunk, nem hallunk, a túlélésre koncentrálunk. Eddigre már nagyon fázom, vacognak a fogaim, a jobb kezem két ujja már érzéketlen, próbálom mozgatni, nem megy.

43750737_2291345387602358_6294783195200094208_n.jpg
Jön a dárda – ilyen állapotban mennyi az esélye annak, hogy így bemegy? Gyorsan dobom, oda sem nézek, nyilván mellé, megyek büntetőzni. Kb. úgy nézhetek ki, mint egy élőhalott, és a tempóm is ehhez hasonlíthat. A szélvihar a burpee alatt odasodor a lábamra egy félig elszakadt aranyszínű melegítő fóliát, amit gyorsan felkapok és amennyire tudom, a mellkasom köré tekerem. Nem fedi ugyan, de talán véd valamit. Ekkor bevillan, hogy én is hoztam ilyet, sőt kézmelegítő zselét is, meg kesztyűt, sapkát, ami mind lent maradt a kocsiban – jó idő volt lent, 20 fok, napsütés, ki gondolta, hogy ENNYIRE hideg lesz?
Twister, kapaszkodós akadály, sohasem probléma, most így összefagyva lehetetlen. A szervezet minden erejével a túlélésre koncentrál, nincs felesleges erő, amit ide lehetne csoportosítani. Közben látom Laurát, aki leguggolva, összegörnyedve próbál picit felmelegedni, odamegyek, a fólia egy részét rárakom egy darabig. A szervező üvölt: „Move!” (Mozogj!) Belátom, igaza van, felállok, próbálom buzdítani őt is. Megérintem az akadályt, megyek burpee-zni. Vicc, lassított felvétel.

43599446_741684916179815_7286204076822364160_n.jpg
És akkor itt következik 10-15 perc, amire nem emlékszem pontosan. Csak arra, hogy nagyon fázom és robotszerűen mozgok, haladok. Sára (Kalmár Sára) elfut mellettem, rákérdez, „jól vagy?” „Nem, nem vagyok jól, de menj csak! Majd lesz valami.” És lett is Homokzsákcipelés, kettő homokzsákkal. Erről csak foszlányaim vannak, hegyre fel, hegyről le, mint egy robot, bal-jobb, bal-jobb, nem gondolkodik, nem néz semerre, nem érez, csak teszi egyik lábát a másik után automatikusan. Menni vagy meghalni. Ez itt a kérdés…
Utólag megtudom, a legtöbben itt szálltak ki a futamból hipotermiás állapotba kerülve. Volt, aki agyban feladta, volt, aki agyban nem adta ugyan fel, de a teste nem engedelmeskedett és egyszerűen összeesett. Őket bevitték egy melegedőbe és melegvizes palackokkal és takarókkal próbálták a testhőmérsékletüket helyreállítani. Megértem az állapotukat, nekem is egy hajszálon múlt. Lett némi elképzelésem arról, hogy milyen is lehet ha az ember megfagy, de legalábbis elkezd megfagyni.


Végre elindulunk lefelé. Futni nem nagyon tudok, reszketek, a tengerszint feletti magasságtól pedig hányingerem van. Kellene tolni valami energiazselét amitől erőre kapok, de ilyen állapotban nem veszi be a gyomrom. Próbálok gyorsítani, a szakadt melegítő fólia-darabra úgy vigyázok mint a szemem fényére. Kezd sütni a nap, domboldal, szélvédettebb a hely, kis ösvényen haladunk lefelé. Néhány mászós akadály következik: palánkok, hálók, a kezembe közben visszatér az élet. Leérünk a hegyről, a fóliát elcsomagolom, ki tudja, kell-e még, biztos ami biztos, tudom, hogy lesz egy második hegy is.
Fesztiválterület, itt jó az idő, rengeteg ember, buzdítanak, kiabálnak. Ez jól esik. Letolok egy energiazselét. Most már ez is jól esik. Kezd visszatérni belém az élet. Jön az Olympos, már megy, nincs gond, óriási A-cargo háló, ezt már élvezem is. Kötélmászás, simán megy. Futok tovább, a fesztiválterület másik felén lajhármászás, oké, majd víz feletti speciális majomlétra. Ez utóbbira még nem vagyok elég jól, érzem, tudom, hogy most nem tudnék végigmenni rajta, nem bírnám még erővel, felesleges elkezdeni. Valahol sajnálom, mert szerettem volna ezt megpróbálni (és megcsinálni!), de most csak felesleges erőkifejtés lenne. Megyek büntetőzni, együtt nyomjuk Klárival (Setény Klára).

43595930_249883748964594_1915017778599821312_n.jpg


Traktorgumiforgatás, hát… nem könnyű. Fiúk büntetőznek mellettem, a lány gumi sem pehelysúly, és nincs is rajta fogás. Crossfitezek pár éve, elég magas női viszonylatban a deadlift maxom, meg is csinálom, de azért ez most megvisel. Haladunk tovább, süt a nap, áramlik belém az erő, majomlétra-twister-majomlétra kombó, nem okoz gondot. Elindulunk fel a második hegyre. Nem olyan magas, nincs szél, kellemes a hőmérséklet, tudok végre rendes tempóban haladni. Z-fal, Starway to Sparta, palánk. Mennek, bár minden sokkal magasabb és nehezebb mint az itthon megszokottak, de megértem, végül is, ez egy világbajnokság. Futunk lefelé a hegyről, már hallani a fesztiválterület zaját és a kolompokat. Ránézek az órára: 4.50. Jaj, de szép is lenne 5 órán belüli időt futni! Meggyorsítom a lépteimet, rohanok, még előzök is. Meglátom a célt, előtte még egy bender és egy multirig. Koncentrálok, megvan. Tűzugrás, boldogság, eufória, 4.58, korosztályos 29. hely, de legjobban annak örülök, hogy élve leértem a hegyről. Kicsit olyan ez az egész mint a gyerekszülés: nagy a boldogság és az eufória a végén, de az oda vezető út korántsem könnyű és fájdalommentes.
Beérek, megtudom, hogy barátnőim, csapattársaim hipotermiás állapotba kerülve kénytelenek voltak feladni a versenyt. Ezt nagyon sajnálom, hisz amit kis hazánkban tudtak, mindent megtettek ők is, láttam a felkészültségüket, edzettségi állapotukat.

43648088_241305196739588_5910340028290039808_n.jpg


Az elit mezőnyben 158 versenyző teljesítette a versenyt, 23-an estek ki. Az age group futamokban 381-en abszolválták, 49-en adták fel. Összesen a 611 indulóból 72-en nem fejezték be a versenyt, alapvetően a hipotermia miatt. Az úszás távolságát a szervezők a vb futam után a sima beast open futamokra előbb lecsökkentették 1 bólyányira, de ez is kiváltható volt 50 burpee-vel. A dunk wall-t lezárták, a későbbiekben az úszást is kivették az akadályok közül.
Ez a verseny nemcsak az állóképességről, az erőről és a felkészültségről szólt. Természetesen arról is. De nem a táv vagy a szintemelkedés tette nehézzé, és még csak nem is a tengerszint feletti magasság. Ez a verseny nagymértékben szólt az emberi szervezet tűrőképessége határainak feszegetéséről. OCR berkeken belül a Spartan abban különbözik nagyban a többi akadályfutó versenytől, hogy önmagában nemcsak az akadályok minél jobb, gyorsabb és hibátlan leküzdése a cél, hanem mindezt magashegyi körülmények között, esetenként a szervezet tűrőképessége határait átlépve teszi (lásd például HH-k vagy Agoge). A Lake Tahoe-ban rendezett 2018-as VB ennek eklatáns példája.

43592813_1401807679951440_3468938479595945984_n.jpg


Nehéz volt, embertelen volt, küzdelmes volt, hajszálon múlt, voltak rossz és voltak jó pillanatok. A korábbi 45 versenyem alatt voltam már -22 fokban és 40 fokban is, fáztam is már nagyon, hideg vízben is úsztam már sokszor, de ilyet még soha nem éreztem mint most. Súroltam a tűrőképességem határát, olyat éltem át amit még soha, azt gondolom, más ember lettem. Ez az igazi Spartan.

Beszámoló: Dr. Maklári-Papp Judit (Spartan Ambassador)
Fotók: Spartan és Dr. Maklári-Papp Judit

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://ocrmagazin.blog.hu/api/trackback/id/tr4514296829

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.