A nagy dirrel-durral beharangozott, a világ első Spartan Race ultra vb-jén egész tekintélyes magyar delegáció vett részt. Izland önmagában is különleges és gyönyörű vidék, itt versenyt rendezni sokkal több, mint kuriózum. Azonban a nagy örömbe üröm is vegyül, mert bármilyen hihetetlen, egy ekkora világméretű gépezet is meg tud akadni - biztos a hideg miatt....Szóval nem volt 100%-os az elégedettségi ráta Gyurcsó Andinál sem, de a lényeg a továbbolvasás után derül ki.
OCR Magazin: Alig pár nappal a verseny után, mennyire vagy még a helyszín és a különleges futam hatása alatt?
Gyurcsó Andi: Nagyon a hatása alatt vagyok, de ez sajnos inkább negatív érzés, mintsem pozitív.
22 óra alatt 72 km egy 24 órás versenyen - hogy kell ezt érteni? A 22 óra a tiszta mozgási idő volt? Két óra különbség az a pihenő idő volt (csupán)??
Összesen bruttó 22 órát töltöttem a pályán startvonaltól a finishline-ig bezárólag. a körök között átlagosan kb. 20 percnyi időt töltöttem a depóban átöltözéssel, evéssel-ivással, ami összesen kb. 100-120 percet vett igénybe a verseny során. természetesen ez így nyersen leírva soknak tűnhet, de ugye a szabályokat, futótempót, időjárási körülményeket figyelembe kellett venni és eszerint dönteni.
A lila színű éremhez hány kör megtétele után lehetett hozzájutni?
Minimum 6 kör teljesítésére volt szükség ahhoz, hogy finisherként futhassunk célba.
Láttam, hogy külön felvarrót kaphatott az, aki 50-75-100 mérföldet megtesz. A magyar kontingens tagjai közül ki jutott hozzá ilyen ereklyéhez?
Úgy tudom, mindenki megkapta az ultra beasterek közül. már, aki odament a sátorhoz és elkérte magának. (vicc.)
Apropó magyar csapat! Jó sokan voltatok odakint - mennyire segített átlendülni a holtpontokon, hogy a sátorban ennyi hazai ismerőssel, jó baráttal találkoztál folyton?
Nekem nem volt supportom, aztán mégis. Ugyanis, ha valamelyikünk befutott a depóba, akkor a bent lévők közül általában 2-3 ismerős azonnal odasietett hozzánk és segített a vizes cuccokat lehámozni vagy épp felvenni a szárazat, masszírozni, forró levest főzni és „továbbrugdosni”, terelni minket kifelé a pályára. Innen is köszi nekik!
Viszonylag sok akadály volt egy körön belül (22, ugye), ami ugyan sok, de innen, jó messziről úgy tűnt, hogy okosan voltak válogatva. A fáradtsággal és az idő előrehaladtával mennyire váltak pokoli nehézzé ezek az akadályok?
Sok cipelős, függeszkedős, alkart igénybe vevő akadályt tettek a pályára. de számomra inkább a tömbösített burpeezés volt megterhelő, bár pl. a multibar nagyon távol lévő fokaira sosem tudtam átfogni, ráadásul az első két körben szakadt az eső, szóval az is megnehezítette a dolgunkat. az első kör felénél odavertem a térdemet a hegyen, így pl. az olympus is esélytelen volt térdhajlítás híján.
Volt róla szó, hogy nem minden akadály büntetése a 30 burpee lesz, hanem büntetőkörök. Hol voltak ilyenek?
Igen. három féle típusra osztották az akadályokat, ebből az egyik a penalty loop típus volt, ide tartozott pl. a bender, rope climb, hercules hoist, multi-rig.
Mi volt a legnehezebb része a körnek?
Volt egy nagyon veszélyes rész a hegyoldalban, ahol – meglepő módon – nem történt hála Istennek komoly sérülés. számomra ez a szakasz volt a legnehezebb (vagyis inkább legtechnikásabb, legtöbb koncentrációt igénylő, ezért mentálisan kicsit jobban megterhelő) rész, illetve kissé leharcolt a burpeezés a körök végén.
Nyilván körről-körre rohadtabb volt a menet, de hol volt az első (ha volt ilyen) olyan pont, hogy azt mondtad, hogy “na, jó! Ebből elég!”?
Miután az első kör felénél, fönt a hegyen odavertem a már Kouty-ban is megsérült térdemet, úgy gondoltam, inkább visszafordulok. ott egy kicsit megzuhantam, hogy mi lesz így velem. a második és harmadik kör végén azt hittem, elalszom állva. szóval talán ott lehetett nálam holtpontnak nevezett valami, de utána felpörögtem és élveztem az egészet.
Földrajzi adottságaiból következik, hogy Izlandon ebben az időszakban nem sokat van fent a Nap. Hány kört sikerült menni még világosban?
Télen sokat alszik a nap. 11:15 körül ébredt és 15:30 körül már lement, így világosban a bemelegítő futás után kb. még egy kört mentem.
És a végtelennek tűnő sötét mennyire terheli meg az embert mentálisan?
Engem semennyire nem terhelt a sötét, éjjel pörögtem fel. mentálisan engem más dolog terhelt.
Neked is megjelent az Aurora Borealis? :) [ide most képzelj egy nagyon irigykedő fejet…. :)))]
Irigykedj csak, többször is láttam az egy hét folyamán, amit Izlandon töltöttem, de a versenyen csodálatos formájában pompázott nekünk az égbolton.
A női mezőny ötödik legjobb eredménye lett a tiéd. Amikor a verseny előzetesen számolgattál, hogy milyen eredmény lenne számodra elfogadható, nagyjából ez volt az?
Szerettem volna minél jobb eredményt. így indultam neki. ahogy mindig. a verseny végeztével kihirdettek ugyan 5. helyezettnek, de aztán másnap Viktor hívott és közölte, hogy talán nem 5., hanem „csak” 6. helyezett lettem, de várják a hivatalos eredményt. hozzátenném, ezt én még a mai napig várom, szóval ... ez kritikán aluli szervezés volt.
A kedves olvasóknak az utolsó körödről mesélnél egy picit, csak hogy átérezzük mi is egy kicsit, hogy mennyire volt ez kemény?
huhh ... amikor az ismeretlennek mész neki; amikor egyáltalán nincs fogalmad arról, mi vár rád 12 óra után; amikor az havas-jeges eső vízszintesen esik 80-90 km/h-ás szélfújásban és majdnem kiveri a szemed; amikor minden jeges a lábad alatt és megfeszített figyelemmel kell minden egyes lépésedre koncentrálnod; amikor a hegyoldalban egy rossz lépés a sziklákról való lecsúszást eredményezheti; amikor a depóban rohannak hozzád, hogy segítsenek bármiben; amikor neked fáj, ha látod, nyekken egy óriásit a jégen egy versenyzőtársad; amikor az éjszaka közepén felmászol az átfagyott kötélre és a kolomp megkongatása előtti pillanatban lecsúszol a magasból és nem érted a helyzetet; amikor az átfagyott fűbuckákon bukdácsolva fél pillanatokat belealudva az éjszakába tántorogsz; amikor a legnagyobb szélfújásban beletalálsz a dárdával a bálába; amikor elfut melletted Robert Kilian; amikor a magyar önkéntesek buzdítanak torkuk szakadtából, de a nagy sötétben csak néhány méter távolságból ismernek fel; amikor megállsz és rácsodálkozol az égre, mert északi fény táncol a fejed felett és amikor a verseny utolsó 5 burpeejét lenyomod olyan gyorsan és fitten, ahogy azt talán életedben soha és a depóba mosolyogva érsz és huppansz a földre ... és amikor ordítva ébresztenek fel, mert fel kell állnod a színpadra, mert ötödik lettél ... na ez igen. és amikor kiderül, hogy talán mégsem ... na az kijózanít és inkább negatív élmény az egész. persze nem azért, mert nem ötödik, hanem hatodik vagy akárhanyadik lettem. nem. hanem a szervezés miatt. mert nem ugrottunk át a tűzön, nem akasztották a nyakunkba az érmet és még sorolhatnám. szóval: #csakaCEU
Mondhatjuk, hogy ez volt életed legkeményebb versenye?
Inkább a legkülönlegesebb helyszínen, a leghosszabb versenyem volt.
Fotók: Gyurcsó Andi facebook
