Hard Dog Race - 2016.10.01, Piliscsév

2016. október 06. 12:30 - ocrguest

Hat láb, két szív egy büszkeség – és ez tényleg így van!

14550787_1245766798797805_198449005_o.jpg

A múlt hétvégén nagy sikerrel lezajlott Magyarország első kutyás akadályfutó versenye, a Hard Dog Race. Arról már tegnap értekeztünk, hogy mennyire sikeres volt a résztvevők között a verseny és hogy ebben a futamban mennyi előkészítő munka. De Púza András, ötletgazda nem sajnálta se az időt, se az energiát, de megérte. Hogy mennyire? Olvassátok el Páli Pálma beszámolóját, a kutyusával Exox-szal végigcsinálta az első HDR versenyt. 

Tulajdonképpen minden kutyás sportot szeretek, ami egy kicsit vagy nagyon extrém. Tőlem és a kutyámtól sem áll távol a sport, mi egy munkakutyás sportot űzünk (IPO). Amikor Púza András (a HDR megálmodója) kijött a menhelyünkre (Ebárvaház, www.ebarvahaz.hu), hogy a versennyel támogassa a mi kis védenceinket én akkor eldöntöttem, hogy ezen indulni fogok a német juhászkutyámmal. Tény, előtte másfél évig nem futottam, volt kb. egy hónapom felkészülni a 6 km-re - ami akkor még megvalósíthatatlanul soknak tűnt -, tudtam, hogy a kutyámnak nem lesz gondja vele.

hdr-tj02.jpg

Végre elérkezett a nagy nap, megrendezésre került az első HDR. Már a rendezvényre belépve elkapott egy jó érzés, volt valami lelkesítő az egészben, talán a sok lelkes gazdi és a boldog kutyák látványa. Mindenki izgatott volt. A kutyákat (és a gazdákat) indulás előtt egy órával kellett regisztrálni, ahol megkaptuk a rajtszámot és a hozzátartozó chip-et, ott természetesen volt állatorvosi vizsgálat is, chip leolvasás, egészségügyi felmérés, oltások meglétének ellenőrzése, ami elengedhetetlen.  Ami nekem kifejezetten szimpatikus volt, hogy ennyi kutya között nem volt harc, ide csak tényleg olyan kutyákkal érkeztek, akik tudnak közösségben is együttműködni. Ez igazándiból a pályán volt fontos.

Mi 10 órakor indultunk, a rajtnál mindig 4 kutya várakozott, akiket egyszerre indítottak, a következő négyest pedig csak 3-4 perccel később, így még a kapuban sem volt tumultus, jól ellehetett helyezkedni ami kényelmes indulást biztosított. Mivel leginkább aszfalton futottam, a motocross pálya homokos talaja eléggé megviccelt, mert úgy éreztem magam, hogy futok, csak nem haladok. Az első nagy kanyar után kis emelkedő következett, ami még nehezebbnek tűnt a homok által és már meg is érkeztünk az első akadályhoz, ami egy (talán) 2 méter (de lehet 2,5 m) magas fémrácsos rámpa volt, nekem meredek volt, de feljutottunk.

hdr-tj36.jpg

Számomra ezek az akadályok értékmérők is voltak, hiszen én szeretem tesztelni a kutyámat, de ő minden akadálynál állta a próbát és partnerem volt. Ezeken az akadályokon tényleg csak azok a kutya-gazdi párosok jutnak át gond nélkül, akik között igazi bizalmi kapcsolat van. Hiszen a kutyának 100%-ban meg kell bíznia a gazdájában, hogy együtt tudják teljesíteni a pályát.

Miután ezen az akadályon átjutottunk egy hosszú (talán 1 km), de nem egyenes szakasz következett. Ott nehezítette a dolgunkat a göcsörtös, homokos pálya, pár kanyaron túl már meg is érkeztünk a második akadályhoz ami egy mély árok (vagy inkább gödör) volt. Rutinosan ugrottunk bele a kutyám és én, a kimászással voltak gondok, a nekem nyakig érő gödörből, de ez az akadály itt nem ért véget, hiszen a mögötte lévő földrakáson is át kellett verekedni magunkat. Néha szegény kutyámat inkább hátráltattam, mint segítettem volna, de neki azért jelentősen egyszerűbb a négy lábával. Utána megint egy jelentős futás következett, a végén már egy nagyobb dombra kellett felverekednünk magunkat, addigra már kellően kifárasztott a homokos talaj, ott azért némi fű segítette a haladásunkat, és a dombról leérve meg is láttuk a vizes árkot.

14513669_1246013688773116_467006744_o.jpg

Az akadályoknál is számomra pozitív volt, hogy mindenből kettő-kettő volt, hogy biztosan elkerüljék az összetömörülést, a mászós/bújós akadályok pedig pont annyira voltak szélesek, hogy két ember, kutyával kényelmesen elfért egymás mellett rajta. Szóval megérkeztünk a vizes árokhoz, ami le volt fedve egy rácshálóval, szóval nem elég húgy úszni kell de még át is kellett haladni alatta. Ahhoz képest, hogy október elseje volt, kellemes volt a víz. Sőt, kifejezetten jól esett beleugrani. Onnan már nehezebb volt a kijövetel  a sár és a csúszás miatt. Itt megint a kutyám ért ki előbb, én csak próbálkoztam a kijutással, és persze itt is át kellett mászni a mögötte lévő földrakáson.

Miután erről lejutottunk már csurom vizesen és felfrissülve indultunk tovább. Újabb talán 1 km-es futás következett, hol homokos, hol göcsörtös, hol füves talajon, nagyon jól körbe volt kordonozva az útvonal, eltévedni sem lehetett. Itt egy átbújós akadály várt, amit nehezítettek a gumik a földön. Persze ez a kutyának gyerekjáték volt. Ezen hamar átjutottunk és innentől kezdődik az igazi buli. A szervezők igyekeztek jól dombokat választani, mert mindig egyre magasabb és nehezebb volt, de pont ez volt benne az élvezetes. A bújós után is következett egy rövid futás, ami után egy nehezebb, nagyobb domboldal következett, persze az én kutyám nem kímélt, ő mindenhol felhúzott, ahol én már lassultam volna, tökéletes párost alkottunk.

A domb tetején azt hinnéd, hogy megpihensz de nem! Következett egy gumikkal kirakott akadály, átugráltunk rajta (igazi katonai menet), majd onnan egy mély gödörbe ugrottunk, ahonnan újra ki kellett mászni de nehezítette a gumisor a tetején, tehát nem elég hogy kimászol egy gödörből, még ugranod is kellet…aztán még egy gumisor… és újra ugrás. Futás tovább, végre egy egyenes, füves rész. És mi van a végén…? DOMB, tetején rácslabirintussal. Labirintusba be, labirintusból ki, futás tovább jött egy nagy kanyar, a segítők mutatták, hogy merre menjünk, és amikor megnéztem hogy hová mutat, azt hittem rosszul látok.

A motocrossosok által csak „halálkanyarnak” emlegetett részre. Lesz ami lesz, futunk! Futottunk… de homokos volt… meredek és nagyon hosszú… aztán lassultam én is a kutya is. Aztán már csak sétáltunk. És minden egyes felnézésnél láttam, hogy soha nem lesz vége. Ez a táv nem hogy fogyott volna, egyre csak hosszabbodott. Egy cél lebegett előttem, érjük el a füves részt! Elértük, nem lett jobb, sőt.. rosszabb! Még meredekebb, még nehezebb, tovább verekedtük magunkat. Mindenhol fotósok álltak, még mondta is nekem a domb tetején álló úr, hogy mosolyogjak, szerintem az inkább vicsor lett, de jó érzés volt, mert feljutottunk.

hdr-tj18.jpg

Jött egy levezető egyenes, ennek tényleg örültem, és annak az akadálynak is ami utána következett! Két kutyaházon keresztül kellett átbújni, az első az inkább egy labirintusra emlékeztetett, szűk volt, de magam elé küldtem a kutyát, így mehettünk tovább a következő kutyaházhoz. Ott egy gyors fotózkodás következett és futás tovább, egy kanyar után meredek rész következett, lefelé. Szintén a homok volt az ellenség, itt azért lassítanom kellett a kutyán is, mert ő ment volna, de én nem tudtam olyan gyorsan haladni. Újabb kanyar után még sok kanyar következett, itt már végig homokkal tarkítva, itt már teljesen elvesztem, hogy hol járhatunk kilométer ügyileg.

Jó pár kanyar, emelkedő, lejtő után megérkeztünk a következő akadályhoz, ahol szintén kúszni kellett, de a sárba. Jól fellocsolták, hogy biztos ne maradj sehol szárazon, én ezt nagyon élveztem, ahogy láttam a kutyám is. Ezen túlkúszva immár jó sarasan, vizesen indultunk tovább, itt újabb kanyargós, emelkedős rész következett.

Egy domb tetején megláttuk a következő akadályt ami csak gumikból állt. Lógtak gumik fentről, voltak a földön, ez tulajdonképpen nem volt nehéz, innen már nem is kellett sokat menni, csak egy rövid egyenes szakaszt, és odaértünk két vizesárokhoz egymás után. Ezek nekem már nyakig értek (az én 158 cm-hez képest minden mély), már rutinosan csobbantunk, a kimászással voltak gondjaim. A kutyának sehol nem akadt gondja. Kievickélek a gödörből, felmászok a mögötte lévő saras, csúszós földkupacra, és meglátom, hogy mögötte van még egy árok. Bátortalanul kérdeztem, hogy oda is…? Oda is…! Hát jó. Csobbantam, ezt már a kutyám kihagyta volna, de hát ilyen nincsen, kutyának, gazdának teljesíteni kell a feladatot, mert ha egy akadály kihagyásra kerül, akkor bizony-bizony 30 guggolás volt a büntetés. Én inkább úsztam és a kutyámnak is kellett.  Kimászás után újra egy saras, csúszós földkupacon kellett átverekednünk magunkat és futás tovább.

Kis kanyar után jött a következő akadály, ami – szerintem  - a kutyák szempontjából a legnehezebb volt. Természetesen a gazdinak is résen kellett lenni. Leginkább egy lépcsőzetes homlokzati állványra emlékeztetett, talán 3 méter magas lehetett. Lépcsőfokok között kb. 1 méter volt az eltérés, itt először én másztam fel, utat mutatva a kutyának. Tériszonynak egyik fél részéről sem volt helye. Miután az első fokon túl jutottunk, a kutyám ment magától felfelé, fent meg várt és onnan a lefelé már egyszerű volt. Mivel minden kutyát pórázon kellett végig vezetni a versenyen, a póráz is nehezítette az akadályokat. Én a futóövet választottam, hogy a két kezem szabadon maradjon, ami a mászós akadályoknál nagy segítség volt. Miután ezen az akadályon is végigvergődtük magunkat, újabb kanyargós útvonal de már közel volt a cél.

Az utolsó előtti akadály nem is volt igazán akadály. Egy emelkedőn kellett felvinni tápos zsákokat (nem akarok hazudni, talán a férfiaknak 15 vagy 20 kg-os zsákokat kellett, a nőknek 5 vagy 10 kg, sajnos nem volt időm megnézni hány kilót vettem a vállamra), itt már tényleg csak felhúzattam magam a kutyával, mert benne még volt szufla, engem már csak a lábam vitt. A domb tetején leraktuk a zsákot és irány tovább! Kis futás és egy kanyar után már láttuk az embereket, akik egy csapatként drukkoltak a célba érő párosoknak. De még a cél előtt volt egy utolsó akadály!

14489805_1245760682131750_1331614337_o.jpg

A kutyát be kellett rakni a kennelbe, majd a gazdi egy létrán felmászott a kennel tetejére, ahol egy másik létrán keresztül kellett végig menni és a kennel másik oldalán lemászni. Itt már azért előjött a tériszonyom, de büszke voltam magamra, hogy megcsináltam. A kutyám mindeközben lentről nézett, hogy mit csinálok. Gyorsan kivettem a kennelből, és befutottunk a célba!

A célnál minden kutya-gazdi páros úgy érezhette magát, hogy CSAK RÓLUK szól ez az egész. Rögtön villogtak a vakuk, hozták az ajándékcsomagot a pólóval, megkaptuk az érmünket. Én természetesen az érmet a kutyámnak adtam, hiszen nélküle nem tudtam volna végig csinálni és kettőnk közül ő érdemli meg a legjobban. Az enyém a póló. Így vagyunk mi egy IGAZI HDR csapat.

14536823_1245774075463744_188315520_o.jpg

 

Összességében nagyon tetszett az egész! Szimpatikus volt, hogy egy akadálynál több segítő is volt, akik vigyáztak ránk. Az akadályok is úgy voltak megcsinálva, hogy azok a kutyáknak is megfeleljenek, mind sport mint balesetmentesség szempontjából.

Én nagyon élveztem és szerintem a kutyám is. Hiszen neki egy a fontos, hogy velem legyen. Ötletes, változatos akadályok, amik ugyan nem a legkönnyebbek, de megerősítik az embert abban, hogy egy tökéletes párost alkotnak a kutyájával, egy igazi csapatot, hiszen ezeket együtt csinálták végig! Ennyi boldog kutya-gazdi párost ritkán látni egy helyen, én napokkal később is azt érzem, hogyha tehetném nap mint nap végigcsinálnám, és a sok akadálynak köszönhetően, fel sem tűnt az a 6 km. Egy biztos, hogy jövőre is ott leszünk! Köszönjük ezt az élményt a HDR csapatának!

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://ocrmagazin.blog.hu/api/trackback/id/tr9211773319

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.