Spartan Race Reviste Beast: a verseny az önkéntes szemén át

2016. szeptember 20. 08:55 - sebiszabi

img_20160917_084735.jpg
Miért lesz az ember önkéntes egy versenyen, amikor simán versenyezhetne is? A futóverseny általában magányos és önző sport, nekem eddig mindig csapatsportok jutottak és ott is mindig a vízhordó szerep jutott. Nincs ezzel gáz, mert abban is lehet kiválónak lenni és olyannak is kell lennie. Nálam a Spartan Race az, ami a kettőt összekapcsolja. Futóverseny, amiből az önzést kivesszük és helyére összetartozást és kölcsönös segítségnyújtást teszünk. Valahol így jutottam el oda, hogy a Reviste Beasten inkább segítek, vízhordó sapkát veszem fel, most nem futok. Pedig talán ment volna ez a 22 sárral, esővel és kínnal teli kilométer. Nem könnyen, de ment volna. Nem sokon múlt, hogy szerezzek magamnak egy jegyet a végére, de elengedtem, mert a visegrádi sprint után még előbb egy supernek mennék neki, ez lesz Tokaj. Másrészről pedig így nyertem egy ingyen kört valamikor jövőre (bár azt a pénzt, amit ezen nyertem elköltöttem most benzinre, de ez egy másik sztori…).

Lényeg, hogy Reviste nem adott sokat a magyar önkéntesnek - merthogy olyan egyedül voltam, hogy öröm volt ez nézni. Időben érkeztem a regisztrációhoz, 6.45-kor, tökéletes parkolóhelyet találtam a fesztiválterület közvetlen közelében. Az eligazítás természetesen szlovák nyelven hangzott, amiből egyedül az akadályok nevét sikerült kivenni (“*-Ł#&@đĐ **;ßßß Monkey bar? Dobre. Ano”). Így próbáltam meg elérni, hogy ne kelljen már banánt osztanom a célban este hétig, ahogy az önkéntesek vezére előre megálmodta. Szerencsémre a Staff egyik legnagyobb arca, Hegedűs Hegi Eugen, aki szlovák és magyar nyelven is perfekt volt, vett kezelésbe és huszárvágással intézte, hogy banán helyett rönköt fogok osztani a hegy túloldalán. Ez több dolog miatt is jónak tűnt - elsőre (nem esőre ): terv szerint 13-14 óra körül az utolsó versenyző is odaér, aztán jöhetünk is le és akkor haverékat látom befutni. Másrészről pedig tényleg testközelből tudok segíteni szurkolni. Szép dolgok a tervek, de aztán jönnek a bonyodalmak…

img_20160917_160549.jpg
Két szlovák fiatal mellé osztottak be, akik természetesen csak az anyanyelvükön voltak képesek és hajlandóak megszólalni, így sokat nem beszéltünk egész nap téma és közös nyelv hiánya miatt. Mindegy, a rönkhúzás akadályhoz pont jó három ember: egy osztja a rönköt, egy figyel bent az erdőben, egy meg a felfelé húzásnál. Én inkább mentem be a fák közé, minthogy beszélgessek. Ja, hogy jutottunk fel oda? A legjobb részt majd’ elfelejtem: egy végtelen tapasztalattal rendelkező hivatásos jogosítvánnyal bíró úr vitt fel minket a hegyre - a f@szt!! Egy húszéves suhanc quaddal küldte, mint a barom, és én (a másik barom) meg a quad elején ültem, mert a fiatalok inkább hátrahúztak. Majdnem beszartam a félelemtől, mire felértünk. De a java csak most jött. Elhelyezkedtünk, felmértük a pályát, mindjárt 9 óra, kezd az az elite és ekkor megjött a monszun. Nem kicsit. Nagyon. Két, két és fél óra masszív szakadó eső után minden mindegy volt. Az összes göncöm elázott, totál vizes volt rajtam minden, az alsógatyától a zokniig minden. Szerettem volna fotózni filmezni közben, mert simán lehetett volna, de akkora buzi esőben nem mertem semmit elővenni, mert féltettem a technikai kütyüimet. Igazából utólag talán lett volna olyan része az erdőnek, ahol kisebb eséllyel áztam volna ronggyá, de mire megtaláltam, már mindegy volt. Számoltam a perceket, hogy mikor kell kb. jönni az elite futóknak, de csak nem akartak megérkezni. Járkáltam fel s alá unalmamban az erdőben.

Jó másfél óra után jött az eső futó, a cseh Tomas Satinsky, aki kissé mogorva volt, mert nem tudta a fiatal srác kapásból köpni, hogy melyik kupacból vegyen magának rönköt. Aztán értettem, miért volt ilyen zabos, mert Peter Ziska jött utána rögtön. Itt még teljesen szűz volt a pálya, semmi sár, csak felfelé húzás volt egy kicsit necces, mert a rengeteg víz arra folyva csúszóssá tette az utat (tényleg volt akkor még út is). Szépen egyenként potyogtak a futók, aztán végre jött Tóth Ádi is, aki szó nélkül és eltökélten rángatta végig a rönkjét. Vitkai Elemér is jött a Tokaj SRTG tagja, akivel pár szót tudtam már váltani. Kérdeztem, hogy milyen a pálya, szidta, mint a bokrot a zsákozást, meg hogy valakik tudtak egy rövidebb utat, amivel kb. két kilométert nyertek, ezért nem volt túl boldog, meg az akkor már 46 perces hátrányának. Aztán végre jöttek női futók is, elsőnek egy szlovák csajszi, aztán rá percre jött Gyurcsó Andi is. Biztattam, mondtam neki, hogy mennyivel van lemaradva és hogy tolja neki, meglesz - sajnos nem lett meg, kevesebb, mint két percen múlt a végén.
Az első kamuzást még az elite-ben nyomták itt, egy srác vállra vette volna a rönköt, de felhívtuk a figyelmét a hibájára.
Aztán sokáig tényleg egyenként jöttek, szállingóztak az emberek. Igyekeztem felismerni a magyarokat, bíztatni segíteni őket egy-egy kedves szóval, felhívni a figyelmüket a szarabb, elakadósabb helyekre. Valamikor 12-13 óra között kezdett megérkezni a tömeg, akkor már tényleg egymást érték az emberek. Ekkor kezdtek el faágakat szerelni a láncra, ami nem tudom, hogy mennyire szabályos, de leginkább az volt etikátlan szerintem, hogy az élő fák ágait szaggatták le, mert az avarban heverő gallyak túlságosan szét voltak már ázva a feladathoz. Közben néhány futótárs is befutott, pár szót sikerült velük pár szót váltani. Jöttek olyanok is, aki a community oldalról rakták össze a képet, hogy én vagyok a magyar srác, keresték a pálinkát, a szopóálarcot, mind jófejek voltatok!

img_20160917_155712.jpg
Aztán 13 óra után beütött a szar! A homokzsákoknál, a kötélmászásnál és a még ki tudja milyen akadálynál összecsúszott tömeg elérte a rönkhúzást is: fél órás sorbanállás után lehetett nekiállni a feladatnak, rossz volt nézni. Persze kaptuk érte mi is az ívet, bár sokat nem tudtam tenni, sajnos. Aztán egyszer jött egy égi sugallat, hogy a sorbanállást ki lehet váltani ötven burpeevel. Nem tudom, hogy kitől és mikor jött az ukáz, de én csak utólag értesültem, amikor a szlovák önkéntes kis csaj mondta (activity-zte), hogy menjek ki burpee-t felügyelni. Innen kicsit más lett a meló, legalább ez feldobott egy kicsit és addigra meg is száradt rajtam egy-két ruhadarab - bár ez akkor már mindegy volt. Itt megint jó sok magyar spártaival találkoztam, mindenkinek volt egy-egy jó szava, igyekeztem én is tartani a lelket bennük, lelkesíteni, remélem sikerült itt-ott. A burpee zónában amúgy egészen biztosan voltak csalások darabszámmal és technikával is. Őszintén, én nem írtam fel senkit - lehet, hogy kellett volna - de akkora az indulásnál adott füzet, amibe a kizárásokat kellett volna írni, már régen szétázott. Azért legtöbben szerintem szépen lenyomták az ötvenet, jó volt látni, hogy a többség milyen szépen és szabályosan tolta le, ha nem is gyorsan, a csere burpee kupacot.

img_20160917_161034.jpg
Fél öt után ért oda hozzánk az utolsó párocska, akik szemmel láthatóan (főleg a srác) végig kínlódták a versenyt. Nem tudom, hogy mikor értek be, de a 11.15-ös futamból öt és fél óra után még az akadályok fele hátra volt és még kb 6 kilométer. Aztán már rohadtul kezdtük únni a banánt, mert nem jött se futó, se staff, se senki - ráadásul még mobilnet sem volt odafent, szóval tényleg dögunalom. Végre odaberregett a quad-os barátunk, hogy majd ő intézi a mi lejutásunkat, ami a feljutásnál is rohadtabb volt. Ugyanúgy előre ültem, mint az idefele úton, csak most a sáros és/vagy köves vízmosásokon lefelé arccal tudni, hogy Te vagy az első ami a földre fog kerülni, ha valami balul üt ki és akkor ott van a quad is a négy kerekével és a három utasával, ami a hátamon szambázna végig. Totális halálfélelem, kapaszkodtam mint egy hülye a rácsokba, lábbal igyekeztem magam kitartani, de hiába, mert folyamatosan csúsztam előre a tökig vizes ruháimmal. Majd mire végre aszfaltos útreaértük, a csávó elköszönt, leszórt minket a quad-ról, a fesztivál terület arra van, csá. Még egy jó két kilométert gyalogoltunk le, közben láttuk a patakban hosszában sétáló spártaikat, jól nézett ki. A fesztivál terület mire leértünk már sártengerré vált, de mit sem számított már.

reviste_16_elotte_utana.jpg
Végre meglettek haverék, tudtunk egy órát sztorizni, dumálni. De ideje volt indulni, hogy minél többet világosban tudjunk haladni. De Reviste nem enged. Olyan felhőszakadást zúdított ránk, hogy ilyet én tizenöt éve nem tapasztaltam autóvezetés közben. Az ablaktörlő maximumon, de esélye sem volt, az utat csak akkor láttam, ha villámlott és a GPS beszart. Hogy miért lesz önkéntes valaki Spartan Race-n? Tudja a tököm. Szombat este azt mondtam volna, hogy soha többet. Most inkább úgy fogalmaznék, hogy soha többet Szlovákiában.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://ocrmagazin.blog.hu/api/trackback/id/tr4511729739

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.