A Nemzetihajszára OCR Magazin főszerkesztője társaságban mentem volna, de mivel előtte hétvégén a Bakonyban lenullázta a bokáját és nem volt elég kemény, hogy sérült lábbal bevállalja az év egyik legjobban várt magyar szervezésű OCR versenyét, így egyedül vágtam neki az autópályának fővárosunk felé.
Időben indultam, mert két héttel ezelőtt egy másik OCR versenyen voltunk a Normafa környékén, ezért tudtam, hogy szűk utcák visznek fel a hegyre, nagy tömeg lesz, dugóra számítottam. Egyszerűen, ha kerestem volna sem találtam volna dugót a környéken. A parkolót szinte lassítás nélkül elértem, parkoltam, cuccok fel, irány a fesztivál terület.
Már odafelé találkoztam jó pár ismerőssel, gyors eszmecserék a szokásos témakörökben: melyik táv, melyik futam, hasonlók… A fesztivál terül nagyon jó volt berendezve – nekem idén ez tetszett a legjobban, a kockabálás társalgó hatalmas ötlet volt. Mindenhol pörgés, sehol nem vártam még perceket sem. Rajtcsomag felvesz, gyors öltözés, ruhatár, aztán lessünk bele a pálya elejébe.
A rajthurkához szokatlanul közel volt egy U-O-U-O-U-O, hmm… Gondoltam is, hogy az elejére kell állni és kicsit sietősre venni ennek a végéig, utána kis kör, majd egy szögesdrót… Jó lesz ez!
Gyors ellenőrzés: felszerelés oké, hangulat oké, menjünk má’!! Beállok a rajtba, épp ekkor csapat felfelé Tóth Ádi a hegyen, állok értetlenül, hogy kerül ide, még nem tart elég ideje a verseny… De, tart, 1:32 alatt futotta a 14 km-t. Kemény…
Visszaszámlálás, én még órát állítgatok, már megyünk is. U-O-U-O-U-O gyorsan meg van, csapatás tovább, kis kör le, aztán ráfordulunk a szögesdrótra hegynek fel – amúgy Hajszás hagyományokhoz méltón. Gyorsan meg van, újra lefele. Hopp egy zsák cipelés, nem nehéz, van belőle sok, nincs sor, már visszük is körbe a facsoport körül. Gyorsan leérünk futnék tovább, de az önkéntesek jelzik, hogy van ott egy kis olvasnivaló. Memória, szintén Hajszás védjegy, hogy nem egy szokásos karaktersor, hanem kifejtős, sokat olvasós abból lényeget kiszűrős. (Itt majdnem megviccelt, hogy a kérdést írták vastag betűkkel, de nem fogtak ki rajtam…:))
Szokásom szerint motyogom magamban a megjegyzendőt. Hamar odaérünk egy kötélhez, gyors fel-le, tovább. Kezdődik egy kis felfele, majd hamar odaérünk a vödör cipeléshez, itt némi sár képződött az útvonalon, így hiába a száraz idő, azért egy kis sár is jutott mindenkinek. Itt volt a kedvenc részem, a vízszintes szakasz, mind a 10 méterét élveztem – ebből egyébként összesen ennyi volt a pályán.
Már épp belefeledkeznék a futásba, amikor egy újabb „Hajszás” akadály, a csatacsillag dobás jön. Pannonhalmán ment, Cseszneken nem ment, most mennie kell, - ez jön a sorban – megy is. Mennék tovább, de egyből még egy Hajszavédjegy, a gólyaláb. Ez is meg van, menjünk. Jött a lépcső, az a k*cs*g lépcső, lefelé, pont olyan távolságra a lépcsőfokok, hogy még véletlenül se legyen egy lépésre se jó, meg kettőre se… Annyira belefeledkeztem a lépcsőzésbe, hogy itt túlmentem a szalagozáson egy 30-40 métert. Hamar feltűnt, mert iszonyat jól volt szalagozva, ha az egyik szalagtól nem láttad a következőt, akkor nem arra van az előre…
Jött a mindenki kedvence. A csodálatos, örökpanorámás libegő nyomvonalán felmászás. Na, itt jutott eszembe, hogy egy ideje nem mondogatom magamban a memória feladványt, vegyük át gyorsan: „Hegyikopter, Jánoshegyi-zümmögő, Űr..???”, hűha, egy kipottyant… Megyek tovább, hallom, hogy mások is mondogatják, volt „Űrszék”, „Űrsikló”, „Űrkomp”, „Űrkopter”, annyi volt meg, hogy valami rövid szótöredék hiányzik. Az emelkedő közepénél összefutok Kis Palival, az egyik ismert OCR fotós arccal. Gyors beszélgetés, milyen a pálya, hasonlók, és tovább. Mennyi még, hol a teteje, legyek már ott… Felérek, kicsi kanyargás az erdőben, kiérünk egy tisztásra. Bakker, mekkora kupac bála… Ezt úgy szoktam abszolválni, hogy a bálát összetartó hálóba kapaszkodok, na, de az már eltűnt... Kapaszkodás minden foghatóba, mászás, lemászás a másik oldalon. Ez is meg volt, kicsit remeg a kezem, ez meg mi a tök? Diótörés!? Mekkora ötlet! Remegő kézzel kalapácsolok asztalt, magamat, néha a diót is, kész. Előttem kérdezték, hogy elvihető-e a dió, az önkéntes mondta, hogy borítsd a kezedbe és vigyed. Én is, én is…
Tovább felfele… Mivan, van még felfele?? Van. A kilátó után vált ketté a 7 és 14 km-es mezőny. Újabb memória… Gyors olvasás, mehetünk. Mondogatom egyben a kettőt, „Űrbusz”, beugrott, mehetünk, jippijéé…
A cseszneki futamból kiindulva arra számítottam, hogy most jön egy futósabb rész a 14km-seknek. Frászt. Kötéllel szalag felett átlendülés, kis futás, kötéllétrára felmászás, kis futás, rönkcipelés, kis futás, lajhár, kis futás, volt itt minden.
Hallom a zenét, közel vagyunk, innen már féllábon is… Hát nem… A Cseszneken már látott billenős egyensúly, nem szeretem, de meg van. Jöttek a rönkök, lassítok, figyelem a többiek technikáját, aha, szóval így kéne… Siker, örülök. Dárda, íjászat, minden megy. Ilyen se volt még… Már látom a végét, de még lefele megyünk, hogy majd felmehessünk… Utolsó akadály, a nemtommianeve fal, neki futok, felmegyek, szuper… Lenne… Lenézek, bálák nagyon távolinak tűnnek, nekem meg kicsit több a tériszonyom, mint az ideális. Lefolyok a bálákra valahogy. Utolsó emelkedő éééés cééél! Hiba nélkül, büszkén megyek az éremért, banánért, vízért.
Ledőlök és egyre csak az járt a fejemben, hogy ez nagyon ott volt!
Hazafelé azon gondolkodtam az autóban, hogy idén mennyi kilómétert utaztam egy-egy OCR-re tartva vagy onnan hazafelé… Sokat, nagyon sokat. Egy olyan verseny volt, amire mentem volna nagyon, de végül a távolság miatt kimaradt, a Székelyhajsza. Reméltem, hogy legalább egy aprót botlanak a Hajsza-sorozat szervezői a Nemzetihajszával, hogy ne bánjam meg nagyon, hogy az az egy verseny kimaradt. Nem botlottak, nekem meg maradt a bánkódás, hogy kihagytam…
Beszámoló: Halász Attila
Fotók: Tóth József Figura
