Alapvetően én vagyok a nemnormális, hogy (oda-vissza) 800 km-t utazok egy versenyért, amit olyan helyen rendeznek, ahol a hó elfelejt elolvadni és akkor, amikor a meteorológiai intézet a hétvégére riasztást ad ki a hideg miatt. A szélvédett északi területeken akár -20 fok is lehet, hát Aggtelek szélvédett...Az út nagy része nem különösebben volt izgalmas, autópálya 400 km-en át, Miskolc után azonban változott a kép. A múltból ittragadt, kitört ablakú és romossá rohadt gyárépületek, az ütött-kopott-rozsdás helységnév táblák és az egyre keskenyedő és romló aszfaltú utak jelezték, hogy a térkép széle felé haladok. Nem kéne így lennie, de sajnos látható volt, hogy a térség helye hol van hazánk gazdasági térképén. Pedig gyönyörű a táj. Már a késő délutáni félhomályban is csak derengő hegy (vagy domb) vonulatok jelezték, hogy nem a kisalföldi gyereknek való vidék lesz ez. Én alsó hangon negyven kilométert kell autózzak egy olyan dombért, amit érdemes megmászni, itt pedig? Véletlenszerűen kiválasztott ház kertvégéből elindulva terepfutásra alkalmas emelkedőt találunk azonnal - irigylésre méltó környék ebből a szempontból. Amikor elkezdtem a Baradla kempingben kihajtogatni magamat az autóból, a helyi hőmérő -13 fokot mutatott. Ez nem lesz puha, gondoltam...

A verseny napja komótosan indult, korán fent voltam már, de nem tudtam mit kezdeni magammal, mert Aggtelek áldásos helyzetben van akkor, ha a digitális világból ki szeretnél szakadni. Csendes és távol van mindentól, aminek hála, hogy a mobil internet sebessége a kilencvenes évekbeli betárcsázós időket idézte. De sebaj, van idő elmélkedni.
Szép lassan a szervezők összerakták a 'fesztiválközpontot' és elkezdtek beszállingózni az emberek a regisztrációhoz. Ez teljesen simán ment és rugalmasan kezelték a problémákat. Itt egy kicsit megijedtem, mert kaptunk egy térképet, meg egy itinert, hogy ez alapján kell majd futni. Fel a sárgán, át kékre, majd le a pirosra, jaj...de szerencsére azért ki is volt minden szalagozva. Ellenőrizték a zsákot (főleg a fejlámpa miatt),  rajtszám és chip és már kint is találtuk magunkat az aggteleki barlang bejárata előtt. Fábián Miki tartott egy pár perces átmozgató bemelegítést és hajrá (illetve huj-huj-hajrá). Egy meredek lépcsősor végén fel is kaptattunk a barlang tetejére, itt még nagyjából együtt volt a futam. Aztán rámentünk a kék-sárga turista útvonalra és elkezdődött a futás.

A vastag hótakaró alatt kövek és sziklák mindenhol, nem nagyon lehetett látni, hogy hova lépünk, legfeljebb a nagyobbakat. A profik itt zúztak le itt rendesen, én inkább csak ismerkedtem a hóban futás rejtelmeivel - nagyon odafigyelős és sokkal több energiát emészt fel.
Megkerülve Aggteleket az első akadállyal is találkoztunk végre, egyensúlyozni kellett (volna) két háztető formában összerakott lécen. Nem elég a baj, hogy minden hó és jég, így természetesen a lakkozott felület csúszott, ráadásul a széleik még le is voltak gyalulva. Tök esélytelen, 30 burpee. S ha már a karok és a lábak jól bemelegedtek, akkor mindjárt ott volt egy jó nagy vödör víz - persze jól megfagyva - , amit kicsit fel kellett vinni a dombra - mert az meg pont ott volt. Szaladás tovább egy kicsit, a következő helyszínhez, ahol mindjárt három akadály állta útunkat. Csillagdobás, pipa (kettő bele, egy kifordult - de nem kellett büntizni), kötélmászás nekem nem megy (30 burpee) és drót alatt mászás (no para), ahol szépen leszaggattam a mellemről a rajtszámot, az egy megmaradt biztostűvel a zsákomra eszkábálam fel.
Irány a többiek után, de az első durva emelkedőt mindjárt itt az elején megkaptuk: fel a Tó-hegyre, majd a el a Galya-tető mellett. Durva volt, de aztán egy kis vágta lefelé a Kékig jó volt, csak az zavart, hogy sikerült egy "láthatatlan" vízfolyásba beletaposni, nagyon hideg volt a cipőmben. Plusz itt sikerült egy nagyot perecelni is, szépen hasra-pofára - de nem látta senki... Aztán a Kéken végig Jósvafőig pár kilométer fel és le a hóban. Jósvafő előtt szépen lehetett megint csapatni lefelé, elég jó kis szakasz volt. Aztán itt volt egy kis eltévedés, valószínűleg benéztem egy elágazást a Fürkész ösvényen és sikerült a faluba jutni, ahol a jófej lakosok elmondták, hogy ügyesek vagyunk, meg minden, de tök rossz helyen vagyunk, ha a vízmű felé akarunk menni. Útba igazítás után pár száz méterrel meg is érkeztünk a verseny egyik legjobb részéhez. A Barlang bejárata előtt van egy játszótér. Ott előbb át kellett jutni egy mászókán. Nem nagy kaland, de itt már teljesen elfagytak a lábujjaim, alig mozogtak, vicces volt. Aztán fel kellett kapni egy rönköt és sétálni vele egy kisebb kört egy kis domboldalban. Majd amikor ezzel megvoltunk, akkor az oda készített keretes fűrésszel (aka.: gatter) kellett egy kisebb szeletet levágni a rönkből, majd a zsákba rakni. Itt lehetett egymásnak segíteni, jópofa dolog volt nagyon tetszett.

Itt már a Baradla bejáratánál voltunk. Ott a lépcső, csak fel kell menni, de egy hun nem használ lépcsőt, inkább felkapaszkodik a kötélen. Ezt kétszer el is játszottuk, mire a bejárathoz értünk, amit már mindenki nagyon várt. De ugye, a sütemény akkor jár, ha az ebédet szépen megettük. Ennek jegyében előbb fogtunk egy jó nagy ballon vizet, amit cipeltünk pár száz méteren keresztül lépcsőkön és lejtőkön fel és le, majd után az önkéntes srác elküldött minket a verseny legdurvább kaptatójára. A barlang feletti meredek hegyoldalban tettünk egy nagy kört. Jobbára hóval és avarral borított terülen semmiféle járható út, ösvény nem volt, csak amit a szervezők felszalagoztak. A kaptató elején egy anagramma feladvány volt kifüggesztve. Több mint öt percen keresztül álltam ott és néztem, hogy mi a bánat lesz 'szágllógalvisic' megoldása. Ebben nem voltam jó soha és a agyam sem volt már a helyén. Szép kis csapat jött össze, akik együtt próbálták meg kitalálni a megfejtést. Ezt untam meg és inkább használtam az internetet (ha már a telefon kötelező felszerelés része volt...) - csillagvizsgáló (b+), na induljunk tovább.

Fél órán keresztül másztam fel és totálisan elfáradtam. Elkezdett görcsölni a vádlim, teljesen kikészültem, ziháltam. És ugye miért is megyünk fel a hegy tetejére? Hát persze, hogy azért, hogy lejöjjünk onnan! Lefelé se volt út, csak amit az előttünk haladók már kijártak - de abban nem volt köszönet, mert az gyakorlatilag szánkópálya volt derékvastag fák között! Elején igyekeztem a lefelé utat lábon kihordani, de akkor már a combom is kezdett görcsölni, kénytelen voltam szánkó üzemmódba kapcsolni. Ez vicces, ha úgy érzed, te irányítod a helyzetet és életveszélyes, ha kontrol nem nálad van. A legtöbb esetben a hó vagy az avar csillapította a csúszás erejét, itt-ott teljesen betakarózva vele. De volt azért pár veszélyes pillanat. Egyik, amikor a fejem előbbre került, mint a térdem, a másik, amikor a full sebességen száguldok lefelé és már nincs min megkapaszkodni és hátulról egy pihenő kolléga hátának vágodtam neki. Utólag is bocs még egyszer és köszi, hogy ott voltál, mert különben az előtted lévő fára tekeredtem volna fel. Az oldalam még mindig fáj...
Végre leértünk egy kötelezés után, anagramma recall és irány végre a Baradla-barlang. Kicsit enyhébb idő, rengeteg lépcső és szint, valamint eszméletlenül gyönyörű látvány. Az óriások termében Vangelis segített a libabőr kialakulásának. Kötelező mindenkinek! Közben kis memóriajáték négy zászlóval. Nem nagyon futottam itt, hagytam, hogy kiolvadjanak a lábujjaim, inkább egy erősebb túratempó volt az.

Aztán újra ki a felszínre és ott néhány akadály. Traktorgumi forgatás ötszór oda-vissza, kis találós kérdés valami szabónak a posztójáról (7) és a dárdadobás. Amilyen lelkesedéssel álltam ennek oda, úgy is sikerült: sehogy. De legalább meg tudtunk tapsolni egy arcot, aki mellettünk a három dárdát úgy kente bele a céltáblába, hogy azt tanítani kéne. Megtapsoltuk, mi meg nekiálltunk a burpeeknek. De sokkal nagyobb pofon volt az, amikor az önkéntes csajszi benyögte, hogy innen még 4 km van hátra. Baszki, most áll az óra 13+ km-en!!! De nem viccelt vagy tévedett, mert a Sárga turista úton is az állt: Aggtelek: 4.8km. Totális csőd, kész lettem. A következő két kilóméteren egy lépést sem futottam. Csak baktattam, mint Frodó a Gyűrűk Urában, csak mellettem nem volt Zsákos Bilbó. Mondjuk folyamatosan hallottam valami neszt a bokrok alól - lehet, hogy Szméagól is itt van?! Közben két dallam váltogatta magát a fejemben: a Másfélmillió lépés Magyarországon főcím zenéje és a Legyen hó (Jégvarázs), teljesen leolvadt az agyam. Aztán 16 km környékén újra civilizáció nyomait lehetett látni, házakat és templomtornyot - az ott már Aggtelek! Kiértem a főútra, egy önkéntes útbaigazított és elkezdem kocogni végre. De azért még a végére egy kis szivatás belefért. Egy kis utcán újra kimentünk a faluból fel egy kisebb dombra, hogy hátulról közelítsük meg a célt. Ott még két akadály: fát kellett hasogatni (igazából egy kuglit kellett kettévágni), a találós kérdést visszamondani és az íjászat. Ezt minden Pannonhajszán elcsesztem, szóval nagy reményekkel nem indultam neki, de az ott segítő megmutatta a technikát és háromból két állatot kilőttem, egyet pedig 'megsebesítettem', szóval bünti nélkül kocoghattam végre be a célba.

Hosszú, nagyon hosszú verseny volt ez. Megküzdöttünk az elemekkel, az ötletes akadályokkal is. Sőt én még magammal is. Sokat futottam tök egyedül és ugyan voltak holtpontok, de ezeken most könnyebb volt átlendulni (mondjuk az utolsón nem annyira...). A hóban futást is gyakorolni kell, mert ez más műfaj. Összességében, ha egy hithű Spartan racernek kellene elmesélnem, hogy milyen volt a HUNfoglalás Barlang futam, akkor azt mondanám, hogy legalább olyan kemény, mint a Tokaj Super, vagy még keményebb is. Nagyjából 130 induló volt a versenyen, de én ezt inkább előnynek írom fel. Természetesen mindenki odafigyelt a másikra, segítettünk, ahol tudtunk, ezt imádom az ilyen versenyeken. Az önkéntesek minden helyen végtelenül jófejek voltak és segítőkészek - sokat jelentettek azok az apróságok, amiket ők tettek hozzá a hangulathoz. Fábián Mikinek és csapatának köszi az élményt, a király pólót és az igényes érmet! Előbb összeszedem magam, aztán gondolok új versenyekre!

 Fotók: Tóth József Figura (további fotók)
Eredmények
Útvonal GPX-ben (zippelve)